Nemes György Sch.P

Gondolatok a karácsonyi ünnepről – régi emlékek alapján

Írta: Administrator. Beküldve: Nemes György Sch.P

„Mária

megszülte elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette,

mert nem kaptak helyet a szálláson.”

(Lk 2,7)

 

Gondolatok a karácsonyi ünnepről –régi emlékek alapján

 

            A karácsony Jézus születésének ünnepe. Assisi Szent Ferenc az ünnepek ünnepének tartotta. Annak ellenére, hogy tradicionális keresztény ünnep, sok nem keresztény ember is ünnepli világszerte a szeretet ünnepeként. Ennek van pozitív és negatív oldala. Jó, hogy sokan legalább ilyenkor egy kicsit elgondolkodnak a transzcendentális valóságon, másfelől viszont az ünnep szeretet jellegének kiüresedését is okozhatja a modern világ túlzott csillogása, az ajándékozás reklámmá degradálása. A vezércikk megírására azzal a szándékkal kértek, hogy építsem bele személyes emlékeimet is. Így megkísérelem párhuzamosan bemutatni az ünnep teológiai jelentőségét, az ünneplés formájának kialakulását és vele párhuzamosan személyes élményeimet.

 

Jézus születését a két gyermekség-történet mondja el, Máté és Lukács evangéliumában. A születés időpontjáról a Szentírás nem beszél. Az ünnepet az őskeresztények még nem ünnepelték. A karácsony időpontjának kiválasztása valószínűleg azért esett december 25-re, a téli napforduló közelébe, mert a római birodalom két korábbi államvallásának ünnepe is ekkor volt. Karácsony ünnepe 325-ben került véglegesen december 25-ére, az első niceai zsinat döntése alapján. A téli napforduló szimbolikus keresztény jelentéssel töltődött: az igazi fény Jézus születésével jött el.

 

Gyermekként is, felnőttként is nagyon sokat hallottam arról, hogy karácsonyt a legembertelenebb körülmények között is mindig iparkodtak megünnepelni. A háborúban a bombázások idején a bunkerben, a Hortobágyon a kitelepítések idején csakugyan az állatok számára készült épületekben, vagy a hadifogság barakkjaiban is összegyűltek az együtt ünneplésre. A hortobágyi kitelepítettek újabban összegyűlnek a karácsonyi ünneplésre ott, ahol egykor megalázott helyzetben is ünnepeltek.

 

Az első jászlat Assisi Szent Ferenc állította a közép-itáliai Greccio erdejében. Celanoi Tamás ferences (1190-1260) írja meg ennek az eseménynek a történetét. (Szentünk életszentségre törekvésének) különösen nevezetes és emlékezetre méltó az az ünnepség, melyet halála előtt három esztendővel Greccio városka határában a mi Urunk Jézus Krisztus születésnapja tiszteletére rendezett. … Elérkezett az öröm napja. megjött az örvendezés ideje. Megérkeztek a különböző helyekről odahívott testvérek, úgyszintén a környék lakói, … tehetségéhez képest mindenki gyertyát vagy fáklyát tartott a kezében, hogy örvendező lélekkel bevilágítsa az éjszakát, mely ragyogó csillagaival fényt hintett a napok és esztendők végeláthatatlan sorára. Megjött Isten szentje is, és mivel mindent készen talált, látta és örvendezett. készen állott a jászol, ott volt a széna, odavezették az ökröt és a szamarat. Ünnepelt itt egyszerűség, vigadozott a szegénység, felmagasztaltatott az alázatosság, és Greccio új Betlehemmé alakult át. … Isten szentje megállt a jászol előtt, nagyokat sóhajtott, s közben fájó részvét és túláradó öröm csatáztak szívében. A jászol fölött kezdetét vette az ünnepi mise. és a miséző pap szíve újszerű vigasztalással telt el. Isten szentje szintén magára öltötte a szerpapi ruhadarabokat, és csengő hangján megkezdte a szent evangélium éneklését. hangja erős hangja, behízelgő hangja, tiszta csengésű hangja, érces hangja a legnagyobb boldogság élvezésére hívogatta az összes jelenlévőket. Utána prédikálni kezdett a körülálló népnek, és mézédes igéket mondott a szegény Király születéséről és Betlehem kicsiny városáról. Mikor Krisztust Jézusnak akarta mondani, a szeretet szertelen lángolásában legtöbbször betlehemi kisded néven említette, és a Betlehem szót bégető bárányka módjára ejtette ki, közben száját egészen betöltötte nem is annyira a szó, mint inkább a túláradó érzelem édessége.   . Mert a betlehemi kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült, most ellenben Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe. – Az ünnepi virrasztás végeztével ki-ki örvendezve tért vissza otthonába.”

 

Emlékszem gyermekkorom karácsonyaira is. Egy elmosódott emlék él bennem 3 éves koromból, amikor 1956-ban a karácsonyt Szombathelyen töltöttük a nagyszülőknél. A gyermekkori karácsonyfák emléke szintén elevenen él, amit mindig megelőzött a Mátyás templomban egy betlehemes játék, az éjféli misék, és egy kicsit az ajándékok is, amik a szülők áldozatkészségéből mindig ott voltak a fa alatt. A legfontosabb azonban egy nagyon szép Betlehem volt, amelyet egy rokon oltárasztalos épített, benne gyönyörű figurákkal. Ez akkor is mindig ott volt, amikor a karácsonyfa – az erők hanyatlása miatt – egyre kisebb lett. Már kis gyerekkorunkban legalább annyira fontosnak éreztük ezt, mint a hatalmas karácsonyfát.

 

Karácsonyt ünnepeljük. Nemrég volt a hit éve, és ez nagyon szorosan kapcsolódott hitünk forrásához, a Szentíráshoz! Minden liturgiában figyelünk a Szentírásra, de karácsonykor ez fokozottan így van, hiszen ugyanazt az ünnepet a katolikus szertartás szerinthárom szentmisében is ünnepeljük, vagyis ugyanazt a hittitkot három fázisban, három különböző nézőpontból is megközelítjük – az átlagosnál jóval több szentírási részt hallgatunk meg, elmélkedünk át.

A három fázis: az éjféli mise, a pásztorok miséje és az ünnepi nagymise.

Az éjféli mise elsősorban a karácsonyi ünnepi hangulatot állítja elénk!

„Dicsőség a magasságban Istennek,

és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”

Az angyalokról szóló ragyogó képek a karácsony fönségesen ünnepi jellegére utalnak. Minden vasárnapi és ünnepi misében énekelünk, de a mostani alkalommal érezzük, hogy ez ünnepélyesebb, átéltebb a szokásosnál!

A hajnali pásztorok miséje megőriz valamit az éjféli mise hangulatából, de egy fontos üdvtörténeti mozzanattal gazdagítja!

Nem véletlen, hogy a földre szállt Megváltó éppen pásztoroknak jelenik meg! Ez a foglalkozás az ősi Izraelben nagyon elegánsnak számított (sokszor szerepel pozitív hasonlatként a prófétáknál is), Jézus korára azonban a pásztorok foglalkozása a hivatalos vallásosság vezetőinek szemében lenézett volt. Nem tudták ugyanis megtartani az akkori bonyolult vallási előírásokat!

A mondanivaló tehát: a Megváltó először a valóban szegényekhez, a számkivetettekhez szól. – Ez vigasz is, és felhívás is számunkra!

A karácsonyi ünnepi mise már az üdvtörténet teológiai mondanivalóját állítja előtérbe!

Az első olvasmány még az ünnep örömteli jellegét hangsúlyozza, de a Zsidóknak írt levél és a János evangélium prológusa már egyértelműen a teológiai mondanivalóra helyezik a hangsúlyt. Ez egyáltalán nem ünneprontás, hiszen érezzük, hogy az éjfél és a hajnal ünnepét nem elhomályosítják, hanem megvilágítják.

Az ószövetségi időben lépésről-lépesre vezette Isten a népét, beleértve a Megváltó várását is. Ma a beteljesedést ünnepeljük. Ezt pedig a két felolvasott, mély teológiai mondanivalót tartalmazó részlet világítja meg.

„Az igazi világosság, aki megvilágosít minden embert, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.” (Jn 1,9).

„Mi mindannyian az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.”(Jn 1,16-17).

 

 

         Romániában a régi rendszerben nagyon nehéz volt útlevélhez jutni. Egyik barátom azonban a családjával kapott, és úgy gondoltam, hogy meghívhatnánk őket a szenteste közös megünneplésére. Szüleim helyeselték a gondolatot, és így az őszi kiutazáskor meg is beszéltük, hogy ha kapnak útlevelet, akkor a karácsonyt nálunk töltik. Ez sikerült is, csakugyan meg tudtuk tartani a közös szentestét. Úgy ítélem meg, hogy jól érezték magukat. Rajtuk kívül egy idős házaspár, szüleim barátai, voltak jelen.

         A szentestét, mint eddig is, közös éneklés és műsor vezette be. Mindenki felolvasott egy kis imádságot vagy elmélkedési részletet. Ezúttal a szokásosnál is jobban készültem, az ünnepség főpróbája az osztálykarácsony volt. Ott is ezek az énekek és elmélkedések hangzottak el. Talán egy kicsit elütő volt, hogy a végén a teljes Himnusz elhangzott: az első és az utolsó versszakot énekeltük, a többit János barátom gyerekei olvasták fel. Ezekhez fűztem néhány magyarázó gondolatot. Nekem is nagyon hasznos volt, hogy átgondolhattam nemzeti énekünk irodalmi, történeti és talán nem túlzás, történelemteológiai értékeit. Himnuszunkat, magyarságunkat is a betlehemi kisded elé emeltük.

         Öröm volt mindenki számára, hogy sok minden volt a fa alatt. Sok minden került oda Kolozsvárról is – szüleim emiatt szinte egy kicsit zavarban is voltak.

         Édesanyám és húgom nagyon kitettek magukért: édesanyám finom vacsorát készített, a húgom pedig egy olyan sokféle gyümölccsel készített gyümölcstortát,, amelynek a tetején a következő felirat volt: „ISTEN HOZOTT BENNETEKET!” Nos, ez az este azután valóban gyorsan elrepült. Édesanyám kicsit csodálkozott is, hogy addig az otthoni szenteste után mindig rohantam be a rendházba, most azonban otthon maradtam, és csak az éjféli misére mentem vissza. Ez azonban olyan különleges eset volt, amelyben a rendes szokásomhoz képest kivételt tettem.

 

         A karácsony jellegzetes kelléke a jászol mellett a karácsonyfa. Míg az utóbbi délről terjed észak fel, addig a karácsonyfa először északon jelent meg, protestáns kezdeményezésre, ahogy a karácsony megelőző időszak szép szimbóluma, az adventi koszorú is. Ma már a jászol is, a karácsonyfa is az egyetemes kereszténység közös kincse. Erre mi sem jellemzőbb, hogy a római Szent Péter téren a monumentális Betlehem mellett ott van a ragyogó karácsonyfa is. Fontos, hogy mindkettő – pazar pompájában is – a karácsony belső hangulatára, lényegére hívja fel figyelmünket. A karácsony érzelmeinket keresztül is vezet minket.

 

         A karácsonyi ünnepi alkalmakat részben a rendházban, részben lelkipásztori kisegítő munkában töltöttem. Az 1980-as évek vége felé – mivel Romániában akkor már nagyon rossz volt a helyzet – nagyobb figyelemmel voltam a karácsonyi időben is Erdély irányában. Az előbb leírtam egy itthoni karácsonyt erdélyi vendégekkel, most pedig leírom, hogy a következő évben én töltöttem az ünnepeket Erdélyben.

 

         Az 1988. évi karácsonyt pedig Kolozsvárott töltöttem. Négy napot szántam a kinti tartózkodásra. Kettőt karácsony előtt (december 23-án hajnalban érkeztem), hogy meg tudjam látogatni ismerőseimet, és el tudjam vinni az ajándékokat, kettőt pedig arra, hogy élvezzem az ottlétet. Tehát a két ünnepi napot is kint töltöttem. Az egynapos „átruccanásokhoz” képest ez valóban sok idő volt, és már előre örültem, hogy nem kell rohanni, de az idő szinte még gyorsabban elrepült, mint más alkalmakkor.

         Mivel a katolikus papok kivételével az ottani barátaim jórészt reformátusok, illetve unitáriusok, szenteste délutánján az unitárius templomba mentünk el, ahol a szentesti ünnepségen több barátom gyereke is szerepelt. A templom tele volt, és az ünnepség is megható volt. Nagyon sok gyerek szerepelt, vagy verset mondtak, vagy énekeltek valamit (általában egy karácsonyi éneket). Nagyon szép volt az orgonával kísért közös ének is. Az igazán megható az volt, amire egyáltalán nem számítottam, hogy a templomban lévő valamennyi gyerek (számukat legalább hetvenre becsültem) kapott egy-egy édességcsomagot. Számomra egészen megható volt ez az áldozatkészség, amellyel az egyház, illetve a hívek ezt – mondhatni a semmiből – előteremtették.

         A szentestét barátaimnál töltöttem, ahol három család is jelen volt. Tudják, „mi a foglalkozásom”, így otthon engem kértek meg, hogy a karácsonyfa mellett szóljak néhány szót. A karácsony teológiájának és bensőségének elemzése után itt is kitértem a Himnuszra. Ezt elénekelni nem mertük (az akkori Romániában szigorúan tilos volt), de felolvastam és némi elemzést fűztem hozzá. Megható volt, hogy a szöveget azonnal elkérte az egyik asszony – ők már a szöveghez is nehezen jutnak hozzá. Természetesen én tudom könyv nélkül a Himnuszt, még a nap folyamán fejből leírtam azért, hogy nehogy a meghatottságtól belesüljek. De végül, látszik, jó is, hogy leírtam. Persze az is öröm volt, hogy mind a gyerekek, mind a felnőttek találtak valamit a karácsonyfa alatt.

         Itt kell írnom arról, hogy mit lehet karácsonyi ajándékként átvinni. Amiket vittem, nem egy alkalommal vittem, hanem folyamatosan az év folyamán, hogy ne legyen „kereskedelmi mennyiség”. A felnőttek számára vittem népművészeti alkotásokat (pl. szűr-szerű üvegkabátkát, pénztárcát, terítőket) – ezek magyaros motívumok, de nem szerepel bennük a nemzeti színhármas, így a határon kisebb veszéllyel vihetők át.. A gyerekek számára voltak kisautók („Matchbox modellek”), kis figurák („hupikék törpikék”), ott vásárolt (persze shopban) magnókazetták, zsebszámológépek (ebből is mindig egyet vittem át), a húgomtól kapott svéd kulacsok és dísztárgyak. Sajnálatosan hiányoztak – a könyvek. A „szellemi szektort” márkás ceruzák, töltőtollak, golyóstollak jelentették.

         Még a karácsonyi ajándékozáshoz tartozik, hogy sajnos az átviteli nehézségek leszűkítették az ember lehetőségeit, de ezzel is meg kell tanulni együtt élni. amikor a kirakatokat nézegetem, mindig eszembe jut, hogy „ezt át lehet vinni”, illetve, „ezzel nem érdemes próbálkozni”. És ha már így van, akkor előbb-utóbb élvezni kezdi az ember az ilyen típusú „bevásárlást” is. A felnőttek számára volt még ott tea, kávé, különféle magyar borok, a gyerekek számára pedig csokoládé. Valamiképpen ez is az ajándékozás természetéhez tartozik.

         A háziasszonyok itt is nagyon kitesznek magukért. Olyan vacsora volt, amire még az itteni jó körülmények között is büszke lehetne egy háziasszony. Az ünneplés után a „mulatság” egész éjszaka folytatódott. Az egyik szomszédot (róla még lesz szó9 éppen Évának hívják, így az ő ünneplését is össze szokták kapcsolni a karácsonnyal.

         Mivel a lakótelep Kolozsvár külvárosában van, igen messze a centrumtól, eleve nem terveztem, hogy elmegyek az éjféli misére, bár nagyon szép lett volna (és életre szóló élmény). Másnap a reggeli „pásztorok miséjére” azonban elmentem a piarista templomba, és ott koncelebráltam Simon István piarista atyával. Ő felajánlotta, hogy prédikáljak, de ezt nem mertem vállalni. Nagy baj lehetne belőle, hogy nem román állampolgár „fungál” valamilyen egyházi szertartáson. Elsősorban persze az ottaniaknak lenne bajuk, de engem is meghurcolnának és kitiltanának az országból. Egyébként igen bátor prédikáció volt. Csak egy mondat belőle: „Karácsonykor még a börtönben is éjfélkor az egyik rab így szól a másikhoz: ’testvér, ma karácsony van’”.

         Jellemző volt az ottani állapotokra, hogy még a karácsony első napja sem munkaszünetes nap – csak abban az évben éppen vasárnapra esett. De hétfőn már kellett menni dolgozni – és vannak munkahelyek, ahol ilyenkor fokozottan szigorú az ellenőrzés: mindenki időben bent van-e.

         Karácsony napján délben is nagy vendégség volt – a baráti és rokoni körök összetartása imponáló. S nagyon érdekes, hogy a nehéz helyzet ellenére sincs semmi önsajnáló kenetteljesség. Az ilyen vendégeskedéseket a természetes vidámság jellemzi – no meg az adni akarás. A szó jó értelmében az ottani háziasszonyok is „ki akarnak tenni magukért”, örülnek, ha a vendég kedvében járhatnak.

 

         Az előbbi karácsonyhoz tartozik még a következő néhány sor. A nehéz helyzetben élő emberek néha megdöbbentő tanúságtétellel segítenek minket.

 

Karácsony előtt elég sok üdvözlő lapot írtam. Az egyik a távoli Háromszék vidékére íródott, egy olyan idős, hosszú évek óta beteg papnak, akit eddig személyesen nem ismertem. Persze, már régen meg kellett volna látogatnom, de a nagy távolság miatt mindig halogattam az utazást. Néhány soros lapomra a következő választ kaptam:

         „Viszont kívánok igen boldog karácsonyt, eredményes újesztendőt. Jól esik, hogy ismeretlenül is megkerestél. Köszönöm. Béna kézzel, hibásan válaszolok.  ... A jobb oldalam részben béna, a jobb kezem is. Így bal kézzel, de jó szívvel írok. Egyedül vagyok, élek remeteségben, békében és várom az elkerülhetetlent. A sírom készen van. Amikor a jó Isten akarja, befejezem. Jó lenne közösségben valahol Nálatok, de nem lehet. Maradhattam volna ott, de úgy éreztem, hogy a fajtám mellett van a helyem. Ott is maradtam az iskolában és később a lelkipásztori munkában. Befejezem az életet. Várom a véget. Hetvenhét esztendős vagyok, talán elég is volt már. Legyen meg a jó Isten akarata. Ölellek: „K. J.” (Kádár József piarista atya)

 

         És akkor álljon itt a Romániával kapcsolatos legnagyobb karácsony élményem!

 

         1989 karácsonyán tehát megbuktatták és kivégezték a Ceausescu házaspárt. Ezzel Románia döntő fordulathoz érkezett, bár ez az egyetlen ország, ahol a rendszerváltást vérontás előzte meg. A karácsonyi ünnepek alatt az egész ország a televíziót figyelte, követvén a romániai eseményeket. A harcok még a kivégzés után is folytak egy rövid ideig. Mivel én a diktatúra alatt sokat jártam Romániába, ezért a demokrácia első napjaiban feltétlenül szerettem volna ott lenni.        

1989 karácsonyán Kolozsvárott lenni egészen különleges, katarktikus érzés volt. A rendszerváltást érzelmileg ott éltem meg a legjobban. Néhány napig nagyon jó volt Romániában lenni. Ismeretlen emberek borultak sírva egymás nyakába, „v” betűket mutogatva. Ma már el sem hisszük, hogy az akkor milyen különleges élmény volt.

         Az élmény már a határon megkezdődött. Amikor Episcopia Bihorba beérkezett a vonat, az állomáson azt láttam, hogy a határőr tiszt körül körben álltak emberek és beszélgettek vele. Mondtam, most már biztos, hogy megbukott a régi rendszer, akkor ilyen elképzelhetetlen lett volna. Politikai vagy hazafias szempontból ez a látogatás életem legnagyobb élménye volt. Úgy érzem, örökre „sebzett” maradtam volna, ha éppen akkor nem mehetek. A sátán persze nemsokára megkezdte az aknamunkáját, de a visszafordíthatatlan változás megtörtént.

 

A karácsonyra készülés az advent, a várakozás ideje. Adventi példánk a Keresztelő. Az ő felhívása: „Készítsétek az Úr útját!” Advent idején készítjük az úr útját a szívünkben és egyúttal a környezetünkben. Az adventi várakozás nem ideges, nem terméketlen. Ezt bensőséges termékeny várakozás, e nélkül nem is tudnánk örülni a karácsonynak. Készülünk az Istennel való találkozásra, de ez egymáshoz is közelebb akarunk kerülni. Szentestén együtt várjuk a földre szállott Istent, de szeretetből egymást is megajándékozzuk, az istenszeretet saját szeretetünkre is áthat. Reméljük az idei advent is eléri a célját életünkben.

Nemes György