Nemes György Sch.P

Nagyböjti gondolatok – az erények jegyében

Írta: Administrator. Beküldve: Nemes György Sch.P

A hit erénye

Az idei nagyböjti elmélkedéssorozatunkat az erények köré csoportosítottuk. Az előző alkalommal – mintegy „in medias res” az alázat erényével kezdtük. Ennek megvolt az oka: a pápa lemondása, és az arra való reflexió önmagában is nagyböjti elmélkedés volt.

Most először megpróbáljuk tisztázni az erények fogalmát.

Az élet igen sok és sokféle tényezőből tevődik össze. Egyenként nem is lehetne mindenre figyelni. Lelkiismeretünk legtöbbször nem is külön-külön esélyeket latolgat, akaratunk döntései sem aprózódnak el. A jó sofőr egyetlen összképben látja mindazt, ami körülveszi, a pillanat törtrésze alatt dönt és cselekszik. Erkölcsi személyiségünkben is kialakítható valami iskolázottság, sőt belső lendület, amely a jóra tör, és majdhogynem ösztönös biztonsággal jelzi és tartja távol a rosszat. Ez az erény: készség a jónak állandó és a lehetőség szerint könnyedebb teljesítésére. Az erény több a jó szokásnál, mert a szokás gépies, az erény azonban az újszerű helyzetekben is találékonnyá tesz.

 

„Az emberi erények következetes magatartásformák, állandó készségek, az értelem és az akarat állapotszerű tökéletességei, melyek a hit és az értelem szerint szabályozzák cselekedeteinket, rendezik szenvedélyeinket és cselekvésmódunkat. Az erények könnyedséget, önuralmat és örömet biztosítanak az erkölcsileg jó élethez. Erényes az, aki szabadon teszi a jót” (KEK, 1804)

Íme, a Katekizmus meghatározása az erényről. Ha csakugyan komolyan vesszük, hogy a nagyböjt a befelé fordulás ideje, amikor közelebb akarunk kerülni Istenhez, és végső soron egymáshoz, akkor ennek a célja éppen az erényekben való gyarapodás.

De lássuk, hogy mi a legfontosabb a keresztény ember erényeszményében. Az antik bölcselők is sokat foglalkoztak az erénnyel, de céljuk  az volt, hogy ezen a téren is különbek legyenek másoknál. Az evangélium viszont figyelmeztet arra, hogy életünknek nem az egyetlen, sőt még csak nem is elsődleges célja saját erkölcsi személyiségünk építgetése. Az igazi keresztény ember elsősorban mások szolgálatára törekszik, és nem öncélúan önmaga tökéletesítésére. Ilyen helyes sorrendben azonban ezek gyakorlatilag elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, hiszen mások helyes szolgálata jobbá tesz bennünket, fordítva viszont nem feltétlenül igaz. Ennek megvalósításában segít a múltkor részletesen kifejtett alázat erénye, amely megóv a gőgtől. A gőg ugyanis, mint a legsúlyosabb bűn, minden erényt a visszájára tud fordítani. Az alázat tart meg a kegyelem erőterében, és ez tesz képessé arra, hogy eredményeit az ember ne önmagának tulajdonítsa.

 

„Szent törvénye legyen tehát mindenkinek, hogy a közösséggel való kapcsolatát úgy tekintse, mint a mai ember legfőbb elkötelezettségét, és azt tiszteletben is tartsa. Minél inkább egységesül ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, és lassankét kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig feltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind közösségeik önmagukban kifejlesszék és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a szociális erényeket, hogy így – az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével – valóban új emberekké és egy újarcú emberiség építőivé legyenek.”

 

Látjuk, már a II. Vatikáni Zsinat milyen fontosnak tartja az erényeknek ezt a közösségi dimenzióját.

 

Az erényekről szóló elmélkedésünkben át kell tekintenünk az erények csoportjait.

A teológiai erényeknek tárgyuk és indítékuk is Isten. Ezek a hit, a remény és a szeretet. Önálló kategóriát képez a vallásosság erénye, amely annyiban kapcsolódik a teológiai erényekhez, hogy istentiszteletünket szabályozza. A középkori teológusok ezt az erkölcsi erények között tárgyalták.

Az erkölcsi erények hagyományosan visszavezethetők a négy, ókori filozófusok által megfogalmazott sarkalatos erényekre. Ez elnevezés onnan származik, hogy amint az ajtó is négy sarkon fordul, úgy az erkölcsi élet is ezen négy sarkalatos erényen fordul meg.

A sarkalatos erények a következők: az okosság, az igazságosság, a mértékletesség és a lelki erősség, amelyet bátorságnak is szoktak mondani. Ezekhez kapcsolódik a már említett alázat, amely az eredeti képet felborítja (az ajtónak nincs öt sarka), de a keresztény ember életében ugyanolyan lényeges, mint az előző négy. Beláthatjuk: az ókori négy erény ismeretére természetes ésszel is el lehet jutni, az alázatra azonban az evangélium, azon belül is Krisztus példája tanít meg minket.

 

A mai alkalommal a hitről elmélkedünk. A nagyböjti befelé fordu-lásunknak lényeges része, hogy a hitben is növekedjünk.

De mi is a hit? Sokszor bizonytalanságot értünk rajta („azt hiszem, hogy…”), máskor meg a teljes bizalmat: hiszem, mert te mondod nekem. A hit tehát olyan dolgoknak az igaznak tartása, amiről nem tudunk meggyőződni, de mások tekintélye alapján elfogadjuk. A hitet, mint teológiai erényt, az Egyház tanításában vizsgáljuk. Szól róla az I. és a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat is.

Az előbbi úgy határozza meg a hitet, hogy igaznak tartani, amit Isten mond, mert ő teljes hitelt érdemel.A zsinat szó szerint így fogalmaz: „A Katolikus Egyház  … a hitet … természetfölötti erénynek vallja, amelyben Isten kegyelmével igaznak tartjuk, amit ő kijelentett, … a kinyilatkoztató Isten tekintélye alapján, aki nem csalhat és nem csalatkozik. (Dei Filius, 3)

A II. Vatikánum a hitet már tágabb értelemben határozza meg. Eszerint a hit az az odaadás, amellyel a hozzánk fordulóIstenre bízzuk magunkat. A szó szerinti megfogalmazás így hangzik: „A kinyilatkoztató Istennek a hit engedelmességével tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza önmagát, értelmével és akaratával teljesen meghódol Isten tekintélye előtt.”

Aki nem az „igaznak tartás” szellemében cselekszik, annak a hite mit sem ér, abban nincs meg a hit erénye. A hitből fakadó cselekedetek elvszerű elutasítása egyenesen Szentlélek elleni bűn lenne. A hit és a belőlük fakadó cselekedetek kapcsolatát mutatja be Szent Jakab apostol levele (Jak 2,14-26). Arra figyelmeztet, hogy csupán belső hallgatói legyünk az igének, hanem cselekvői is, mert máskülönben önmagunkat csapjuk be. Végső következtetése: „Amint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is belőle fakadó cselekedetek nélkül.” (2,26).

 

„Engedelmeskedni a hitben azt jelenti, hogy szabadon alávetjük magunkat a meghallott szónak, mert igazságát Isten szavatolja, aki maga az igazság. A Szentírás a hívő engedelmesség példájaként Ábrahámot állítja elénk. Szűz Mária ennek a legtökéletesebb megvalósítója.” (KEK, 144)

            „A hit mindenekelőtt az ember személyes hozzákötődése Istenhez, ugyanakkor ettől elválaszthatatlanul egyben szabad elfogadása minden igazságnak, amit Isten kinyilatkoztatott. Mint a személyes Istenhez történő kötődés és a kinyilatkoztatott igazság elfogadása, a keresztény hit különbözik az emberi személybe vetett hittől. Valóban jó és igazságos magunkat teljesen Istenre bízni és feltétel nélkül hinni abban, amit mond. De hiábavaló és hamis dolog ilyen hittel a teremtmény felé fordulni.” (KEK150)

 

            Mivel a hittel kapcsolatban a legfontosabb kötelességünk a hit személyes kibontakoztatása, valamint a keresztény hit tanúságtétele, nagyböjti befelé fordulásunk is erre irányul.

A hittel kapcsolatban idézzük XVI. Benedek pápát, aki már október 15-én

kiadta nagyböjti üzenetét.

 

A nagyböjti időszak a hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse, és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján. … A hit válasz Isten szeretetére.  … A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten a szeretet. … A hit Isten szeretetének befogadása, amely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánul meg és szeretetet hoz létre. Ez a fény – végső soron az egyetlen -, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez. Mindebből megérthetjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a hitben megalapozott és a hittel megformált szeretet.”

 

Ha ezekre a szavakra valóban odafigyelünk, akkor mind a hitben való belső fejlődésünk, mint pedig a kifelé irányuló tanúságtételünk növekedni fog, a nagyböjt befelé forduló imádságos időszakában pedig fokozottan. Kérjük erre Isten kegyelmét magunk és mások számára.