Nemes György Sch.P

Nagyböjti sorozat

Írta: Administrator. Beküldve: Nemes György Sch.P

 

 

Nagyböjti sorozat 1.rész

 

A MEGSZENTELT ÉLET ÉVE

 

Krisztusban kedves Testvérek!

 

Az advent idején – a család évének keretében –a keresztény családról elmélkedtünk egy rövid sorozat erejéig. A nagyböjti elmélkedésünk tárgya a megszentelt élet témaköre lesz. Ennek az évét most üljük! A régi teológiai szóhasználatban egyszerűen a szerzetességről beszéltek, a II. Vatikáni Zsinat óta már tágabb értelemben, a megszentelt életről beszélünk, és ennek egy része a hagyományos értelemben vett szerzetesség.

 

A szerzetesség kialakulásánál fontos tudnunk, hogy a vallásos emberek között mindig voltak olyanok, akik csak az Istennek szolgálva akartak élni, azért a világtól elvonulva csak neki szentelték az letüket. A szerzetesi élet alapvonásai megtalálhatók majdnem minden vallásban. Röviden összefoglalva a szerzetesség története része minden vallás történetének. – Mivel azonban a mai vasárnap egyúttal a Magyar Püspökkari Konferencia körlevelét is beépítjük elmélkedésünkbe, magáról a megszentelt életről csak a bevezetésben lesz szó.

 

 

Az istentisztelet rendkívüli formáinak nevezzük azokat az istentiszteleti cselekményeket, amelyek nem kötelezők minden emberre, de ha élünk velük, akkor már köteleznek bennünket. Ilyenek az eskü és a fogadalom.

Az eskü (iuramentum, iusiurandum) nem más, mint szavaink hiteléül Istent hívni tanúbizonyságul. Az eskü vonatkozhat tehát a múltra (tanúsági eskü) vagy a jövőre (ígéreti eskü). Szent dolog, mert burkoltan Isten igazmondásának megvallása (vö. Mt 26,63; 2 Kor 1,23). – Az emberek között azonban a bizalmatlanság jele, ezért kívánatos, hogy ne kerüljön rá sor (Mt 5,34; Jak 5,12). Azesküvel kapcsolatban többsúlyos bűn lehetséges. – Súlyos bűn volna bűnös dologban esküdözni (pl. bűnt esküvel ígérni, vagy bűnnel eskü terhe alatt hencegni). Az ígéreti eskü ilyen esetben érvénytelen is (vö. Mt 14,1-12), vagyis amit ígértünk, azt nemcsak hogy nem szabad, hanem tilos is megtartani. – Szintén súlyos bűn hamisan esküdni, azaz Istent hazugsághoz hívni tanúul. – Az ígéreti esküt megszegése szintén halálos bűn. Ezt a bűnt nevezzük esküszegésnek. Ezek a bűnök gyakoriak azoknál is, akik nem hisznek. A hívőknek tehát súlyos a felelősségük, mert nemcsak az Isten tisztelete ellen vétenek, hanem a keresztény hit és vallásosság súlyos hamistanúi lesznek. – A könnyelmű esküdözés bocsánatos bűn, de éppen nem veszélytelen. Aki gyakran esküdözik, az előbb-utóbb hamisan is fog esküdni. De a könnyelmű esküdözés is azt jelentené a világ felé, hogy a keresztény ember sem veszi komolyan a szent értékeket.

Az istentisztelet rendkívüli módja továbbá a fogadalom (votum). Ez szabad elhatározással Istennek tett ígéret olyasmiről, ami jobb, mint az ellenkezője. – A mai teológia úgy fogalmaz, hogy olyan elhatározásokat lehet fogadalommal megerősíteni, ami Isten nagyobb dicsőségét szolgálja.

A fogadalom is bűn terhe alatt kötelez. Elvileg a magánfogadalomnál magunk szabjuk meg a bűn súlyossági fokát. Csekély dolog azonban nem is fogadható súlyos bűn terhe alatt, az egész életet meghatározó fogadalom viszont csak akkor érvényes, ha azt súlyos bűn terhe mellett fogadjuk (pl. ha valaki örökös szüzességi fogadalmat tesz, vagy ha azt fogadja, hogy szerzetbe lép). Mivel a fogadalom istentiszteleti cselekmény, könnyelműen csekély dologra sem érdemes fogadalmat tenni. Arra is vigyázni kell, hogy ne tegyünk fogadalmat mások szabadságának rovására (pl. egy szülő megfogadja, hogy gyermekét szerzetbe adja). A megfontolt és szabad döntés a fogadalom érvényességének feltétele. Szintén nem szabad fogadalmat tenni, ha az egyúttal egy másik kötelesség kijátszása volna (pl. nős ember a házastársának beleegyezése nélkül nem tehet szerzetesi fogadalmat). „Az életszentség nem jelent menekülést a felelősségtől, kibúvót az ember alapvető feladatában való részvétel alól.

A fogadalom nem kötelez, ha lehetetlen megtartani, vagy ha felmentést kaptunk. Ilyenkor a gyóntatótól kérhetünk tanácsot; akárcsak akkor is, ha fogadalmunkat meg akarjuk változtatni. A fogadalommal, illetve a fogadalom alóli felmentéssel részletesen foglalkozik a kánonjog.

 

A szerzetesség fogalma

Kiemelt jelentősége van a szerzetesi fogadalmaknak. Alapjuk az evangéliumi tanácsok: a szegénység (lemondani a vagyongyűjtésről, Mt 19,21), a tisztaság (lemondani a házasságról, és örökös szűzi életet vállalni, Mt 19,12) és az engedelmesség (lemondani a saját akaratról, Mt 19,22).

            „A szerzetes állandó életformát vállal az Egyházban. A hívek azért bíznak meg benne, tárják fel előtte lelküket, támogatják adományaikkal, mert hiszik, hogy ez a szerzetes mindig meg fog maradni annak, ami, vagyis Isten emberének. Nagy csalódás, ha egy szerzetes, akiben megbíztak, odébb áll. Az emberek istenhite is meginoghat ilyenkor. Ez elől a felelősség elől nem szabad elfutni.”

A szerzetesség alapvető célját így fogalmazza meg a kánonjog: „Az evangéliumi tanácsok vállalásával megszentelt élet az az állandó életforma, mellyel a hívők a Szentlélek munkálkodása folytán Krisztust szorosabban követve teljesen a mindenekfölött szeretett Istennek szentelték magukat, hogy az ő dicsőségére, az Egyház épülésére és a világ üdvösségére új és közös címen elkötelezve Isten országának szolgálatában törekedjenek a szeretet tökéletességére, kiváló jellé válva az Egyházban a mennyei dicsőséget előre hirdessék” (CIC, 573).

Az evangéliumi tanácsok eszközök a szeretet gyakorlására. A szerzetesség célja a tanúságtétel az ember örök életre való rendeltetéséről, de egyúttal lehetőség a szolgáló szeretetre a világban. A szerzetesi élet lényege tehát az, hogy jel legyen. Az a kérdés, hogy a szerzetesi élet minek a jele. Azért fontos ezt megvizsgálni, mert ennek a kérdésnek az átgondolásával lehetne megtalálni a szerzetesi élet új teológiai megalapozását. A régi teológia ugyanis merev különbséget tett a „világban élő” ember és a „tökéletességre törekvő” ember között. Természetesen ma is érvényes a világtól való elkülönülés. Erről több egyházi dokumentum is nyilatkozik. A mai teológia azonban hangsúlyozza, hogy a szerzetességgel kapcsolatban figyelnünk kell a karizmák különbözőségére. Isten nemcsak általános, mindenkire érvényes parancsokkal vezeti az embereket, hanem a Szentlélek által kinek-kinek egyéni, sajátos meghívást is adományoz. A meghívás azonban összetett valóság – elemei: az illető személyek természetes adottságai, képességei, hajlamai, stb. valamint a Szentlélek belső indításai. Ezek alapján fedezheti fel mindenki Isten előtti személyes hivatását. Az új teológiai megfogalmazás még nem készült el, de minden törekvés megvan a kétféle hivatás harmóniába hozására. Az evangéliumi tanácsokszellemének megvalósítására minden keresztény ember meghívást kap.

A szegénységi fogadalomból következik, hogy a szerzetesek vagyonközösségben élnek: adni, kapni, rendelkezni csak az elöljáró engedélyével szabad. A II. Vatikánum felhívja a figyelmet arra, hogy a szegénység nem merülhet ki ebben, a szegénység valóságos gyakorlatát és lelkületét is ápolniuk kell a szerzeteseknek. Tagjait minden szerzetesrend gondosan megválogatja. A jelölt csak a próbaidő (noviciátus) leteltével tehet ideiglenes fogadalmat. Örök fogadalmat csak több év ideiglenes fogadalom után tehet. Ez az idő rendszerint a tanulmányok ideje. Szerzetes csak akkor szentelhető pappá, ha letette a végleges fogadalmat.

Amint a vallásosság – statisztikailag – visszaszorulóban van, úgy problémák merülnek fel a szerzetességgel kapcsolatban is. A 2004 novemberében, Rómában tartott „A megszentelt élet kongresszusa” is rámutatott arra, hogy az északi féltekén krízisben van a szerzetesi élet. Erre a krízisre befolyással volt a II. Vatikáni Zsinat is. A krízis okai összetettek Természetesen ebbe belejátszik az a világ, amelyet ma „jóléti, fogyasztói társadalomnak” is mondanak. Ez a posztmodernségnek nevezett kulturális törés óriási károkat okozott. Nemcsak a szexualitást „szabadították föl” minden korlát alól, hanem bármifajta elkötelezettséget is gyanús szemmel néznek. A mai fiatalok tehát húzódoznak minden intézménytől, csak a pillanat gyönyöre, illetve a haszonszerzés uralja létüket. Ez vezetett például a házasság válságához, azaz ahhoz, hogy az elkötelezettséget ezen a téren sem vállalják, a gyerekek száma pedig aggasztóan csökkent. Ez tükröződik a szerzetesség krízisében is. A megszentelt életről szóló pápai megnyilatkozás azonban hangsúlyozza, hogy a „jelenlegi nehézségek, melyekkel a Föld különböző részein sok intézménynek szembe kell néznie, nem támaszthatnak kétséget afelől, hogy az evangéliumi tanácsok vállalása az egyházi élet integrális részét alkotja, és értékes indításokat ad az evangélium egyre következetesebb megvalósításához”

 

Az MKPK körlevele a 2015. évi nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtésről

 

Kedves Testvérek!

 

Egyházunk kétezer éve hivatásának tekinti, hogy gondoskodjék a szegényekről. A nagyböjti idő prefációja arra hívja fel a figyelmünket, hogy a lelki előkészületünk három részből áll: „önmegtagadással dicsőítsünk téged, bűnös vágyainkat féken tartsuk, és a nélkülözőket segítve atyai jóságodat kövessük.” (nagyböjti III. prefáció) A harmadik felszólítás közös gyakorlására,a Mennyei Atya jóságának a követésére, azaz a nélkülözők segítésére hívjuk most testvéreinket, amikor idén újra meghirdetjük nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést templomainkban.

 

Szentatyánk, Ferenc pápa is gyakran kiemelt feladatként beszél a karitatív munkáról, idei nagyböjti üzenetében így fogalmaz:

 

A nagyböjt a megújulás ideje az Egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2 Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1 Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atya Isten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek… ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól.

 

Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy mindazok a helyek, ahol az Egyház valamilyen formában megnyilvánul – különösképpen plébániáink és közösségeink –, az irgalom szigeteivé váljanak a közömbösség tengerében!

Egyénileg is érint minket a közöny kísértése. Telis tele vagyunk felkavaró hírekkel és képekkel, amelyek emberek szenvedését tárják elénk, ugyanakkor tejesen tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik. Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség spirálja ne nyeljen el minket?

 

Segíthetünk a szeretet különféle megnyilvánulásaival, a hozzánk közel vagy tőlünk távol lévő embereknek az Egyház számos karitatív szervezetének köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy kicsi, de konkrét jellel, mely egyben kifejezi a közös emberségben való részesedésünket.

A másik szenvedése a megtérésre hív, mert a testvér szükséglete életem törékenységére emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől való függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és elfogadjuk lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk azokban a végtelen lehetőségekben, amelyeket Isten szeretete tartogat számunkra.” (Ferenc pápa 2015. évi nagyböjti üzenete)

 

Ebben a szellemben kérjük a testvérek segítségét, amikor az immár hagyományossá vált nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést meghirdetjük. Ezzel egy ősegyházi hagyományt elevenítünk fel, hiszen az első század keresztényei a kenyértörésre hozták magukkal a szegényeknek szánt adományaikat. Az ő példájukat követve, kérjük, hozzák el a szentmisékre tartósélelmiszer felajánlásukat és tegyék a templomban erre kijelölt helyre.

 

A legkisebb adománnyal is a felebaráti szeretet csodája valósul meg közöttünk.

Tudjuk, hogy a katolikus családok is nehéz helyzetben vannak, és anyagi gondokkal küzdenek. Ezért nem perselygyűjtésre buzdítjuk a testvéreket, hanem arra, hogy szerény lehetőségeikhez mérten tartós élelmiszerrel járuljanak hozzá a Katolikus Egyház segélyakciójához.

 

Ezt megtehetik a jövő heti vasárnapi szentmiséken és az azt követő hétköznapokon, március 8-tól 15-ig. Adományaikat a karitász juttatja majd el a rászorulókhoz. A korábbi években meghirdetett gyűjtésünk eredményeképpen családok ezreit tudtuk segíteni azokkal a segélycsomagokkal, amelyeket a hívek adományaiból juttattunk el a rászorulókhoz. Ha ezt mindannyian megtesszük és legalább 1 kg adományt hozunk a templomba, újra nagyon sok családnak tudunk segíteni az irgalmas Jézus példáját követve.

 

Telefonos adományvonalon is bekapcsolódhatunk a karitász segítő munkájába. Ha hívjuk a 1356-os telefonszámot, hívásonként 500 forinttal segítünk.

„1% segítség, 100 % szeretet.” Kérjük, hogy aki teheti, adója egy százalékával is támogassa a Katolikus Karitász karitatív szolgálatát: a Karitászt Támogató Alapítványt. Köszönjük a szegényeknek szánt adományaikat!

 

Ferenc pápa sorai biztassanak bennünket a nagyböjti időben a megújulásra és mások megsegítésére: -„Jézus azt mondta, hogy mielőtt fölajánlanánk áldozati adományunkat az oltárnál, ki kell engesztelődnünk a testvérünkkel, hogy békében legyünk vele. Úgy hiszem, analóg módon kiterjeszthetjük ezt a felhívást arra is, hogy békében kell lennünk a szegény testvéreinkkel is.”

Nagyböjti sorozat. 2. rész.

 

„Kedves megszentelt nők és férfiak! – Péter utódaként írok nektek, akikre rábízta a feladatot, hogy megerősítse testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32), de úgy is írok, mint testvéretek, hiszem magam is Istennek szentelt személy vagyok.”

 

Krisztusban kedves Testvérek!

 

Ferenc pápa ezekkel a szavakkal kezdi azt a levelét, amelyben meghirdeti a megszentelt élet évét. A levél első megszólítottjai tehát maguk a szerzetesek, de természetesen a körlevél valamennyiünknek szól. A mostani nagyböjtben tehát erről elmélkedünk – erről tartunk egy sorozatot. Elmélkedésünkben felhasználjuk a pápa gondolatait, ugyanakkor annak nyomán megismerkedünk ennek az életformának a történeti kialakulásával. Előtte azonban megemlítünk két gondolatot!

 

a) B. Häring erkölcsteológus: „A szereteten alapuló szövetséget, amely Krisztus és az Egyház, Isten és az ember között fennáll, két hivatás kölcsönösen szimbolizálja? a házasság és az Isten országáért vállalt celibátus.” (Tágabb értelemben a házasságról való lemondás, amely a megszentelt élet egyik része.)

b) De van egy másik lehetőség is, amit Szent II. János Pál pápa fogalmaz meg azokról akik, bár szeretnének, nem tudnak családot alapítani, és sz szenvedést okoz az életükben. „ Azok számára, akik természetes család nélkül élnek, szélesebbre kell tárni az Egyház, e nagyobb család kapuit, amely szinte megtestesül az egyházmegyei és plébániai családban. … E földön senki sem él család nélkül, az Egyház ugyanis mindenkinek – elsősorban azoknak, akik fáradoznak és meg vannak terhelve – otthona és családja.” ()Familiaris consortio, 4.)

 

            Ferenc pápa ebben a körlevelében is idézi Szent II. János Pál pápát, aki így ír: „Nem csak dicsőséges történelmetek van, amelyet fel kell idéznetek és el kell mesélnetek, hanem hosszú történelem áll előttetek is, amelyet még építenetek kell! Tekintsetek a jövőbe, amely felé a Szentlélek indít benneteket, hogy továbbra is csodálatos dolgokat vigyen végbe általatok!”

            Ferenc pápa tehát megfogalmazza az első célkitűzést: hálával tekinteni a múltra. Elmélkedésünkben tehát a szerzetesi életforma kialakulásával, különböző formáinak megvalósulásával is foglalkozunk. A szerzetesség alapjait, az evangéliumi tanácsokat már a múlt alkalommal átelmélkedtük. A történeti visszapillantás történhet magának a szerzetességnek a történetére, de természetesen az egyes rendek történetére. Elmélkedéssorozatunkban inkább az előbbire figyelünk.

 

Először tekintsük át a szerzetesség ókori fejlődését! Kezdjük a keleti szerzetességgel!

 

a) Az aszkéták a házaséletről lemondva otthonukban éltek imádságos és önmegtagadó életet. Az evangéliumi tanácsokat nők is követték: a fátyolt viselő szüzek és a jámbor özvegyek.

b) A szerzetesi életforma közvetlen előzménye a remeteség intézménye volt. A világ forgatagából a puszták magányába vonult remeték előbb inkább magányosságban, később inkább egymás közelében élve, közös telepeket alkotva minden erejüket csak lelkük tökéletességére fordították. A remete életforma tehát a szerzetesség közvetlen előkészítője. A remeték (anachoréták, a magánykedvelők) a nagy keresztényüldözések idején lakatlan helyekre menekültek, és ott folytattak aszkéta életet. Különösen Szíria és Egyiptom pusztáin remetéskedtek. Legjelentősebb közülük Remete Szent Pál (+341).

c) A következő állomást a társas remeteség („laura”) jelentette. A kezdő remeték a tapasztaltak kunyhói köré építették a magukét, hogy lelki vezetést kaphassanak. A legnagyobb hatású Remete Szent Antal (270 körül – 346) volt, aki egész fiatalon lemondott öröksé­géről, egyre messzebb költözött a sivatagba. Életszentségével a remete életmódot igen sok emberrel megkedveltette. Körülötte egész remetetelep keletkezett. 365 körül halt meg, körülbelül száz éves korában. Életrajzát Szent Atanáz, Alexandria püspöke, az ariánusok ellen küzdők vezéregyénisége írta meg.

 

Minden jónak ellensége és minden hasonlónak irigylője: az ördög, nem tudta elviselni az ifjúban ezt az elhatározást. Amit előbb ellene kigondolt, azt megpróbálta végre is hajtani, hogy őt az aszkéta élettől kísértésével eltántorítsa. Eszébe juttatta elhagyott gazdagságát. húgocskájának gondját, őseinek szokását. Keltegette benne a gazdagság és a dicsőség utáni vágyat, majd a különböző és ízletes eledelekben való gyönyörködést. Azután elhagyott életének kellemes voltát, vagy pedig az erénynek, melyet oly sok munkával kívánt megszerezni,, a keménységét tárta elébe. felhozta testi gyöngeségét, meg az idő múlását is. ...  Mindezekkel szemben Antal szembeszállt, és sértetlenül maradt. Mindenben szégyent vallott az ellenség. Mert az, aki azt gondolja magáról, hogy az Istenhez hasonló lehet, azt az ifjú kijátszotta; és aki a test és vér ellen dicsekedett, azt leterítette az ember, ki ezt a testet hordozta. Mert Antal mellett ott állt segítőként az Úr, ki értünk testet öltött; és megadta a testnek a győzelmet az ördög ellen. Bárki küzd tehát, elmondhatja: Nem én, hanem Isten kegyelme van velem (1Kor 15,10). (Részlet az életrajzból)

 

d) A szerzetesi intézmény első, kezdeti formája a cenobita (koinobita) rendszer volt, amely a szétszórtan vagy laza közösségben élő remetéket szigorúan zárt közösségbe szervezte, és életüket írott szabály segítségével irányította. A cenobita rendszert („koinosz biosz” azt jelenti, hogy közös élet) Szent Pachomius alapította, aki rövid katonaélete után néhány évig remeteként élt, majd Felső-Egyiptomban, Thebais közelében a hozzá csatlakozó férfiakból közösséget szervezett. Itt a közös élet az általa szerkesztett szabályzat szerint folyt. Ez igen szigorú szabály volt, és egyensúlyt próbált teremteni a közösségi- és a remeteéletmód között. Ezek tehát valósággal „Isten kaszárnyái” voltak. A sok száz szerzetes napirendje kürtjelekhez igazodott. Közös volt a konyha. Egyenruhát viseltek, fogadalmat tettek, elöljáróik voltak. Kemény fegyelem uralkodott, még büntetések is voltak.

Szent Pachomius életét Szent Jeromos kortársa, előbb barátja majd irodalmi ellenfele, a latin műfordító és egyházi író, Aquileai Rufinus (345-410) írta meg. Fontos forrás ennek a kornak a megismerésére.

 

Szent Pachomiusnak egyszer éjjel, imádság közben angyal jelent meg, és mondotta: „Pachomius, Isten akarja, hogy sok remetét gyűjt össze. Tanítsd őket a regula szellemében, amelyet kaptál. Igyekezzél pket kedvessé tenni az isteni Fölségnek!” … Építs nekik különböző cellákat, és mindegyikben hárman lakjanak együtt. Minden ételük ugyanazon helyen készíttessék el, s mind együtt étkezzenek. … Éjszaka lenruha legyen rajtuk és öv. Mindegyiknek legyen egy kecskeszőr köpenye, s azt ne tegyék le soha, evésnél és alvásnál sem. De amikor szentáldozáshoz járulnak, tegyék le az övet, gallért és csuklyát húzzanak.” – Ezen beszélgetés után a mennyei követ távozott. … Pachomius hálát mondott Istennek, és a nyert látomásban bízva kezdte azokat felvenni, akik lelki változásuk következtében őáltala akartak Istenhez jutni. Miután kellően kipróbálta őket, rájuk adta a szerzetesöltönyt. Megtiltotta nekik, hogy a világ dolgaihoz ragaszkodjanak, és lépésről lépésre vezette őket előbbre az aszkézis útján. – Mindenekelőtt arra buzdított őket, hogy egészen mondjanak le a világról, … és így Krisztus nyomdokán járjanak. Minthogy állandóan így tanította őket, az Írás szavai szerint jó gyümölcsöket termettek, melyek megfeleltek hivatásuknak. – Látták, hogy mesterük öregségében is hogyan gyötörte magát, egyedül viselte gondját az egész kolostornak, s azon volt, hogy szerzeteseinek szolgáljon.” (Részlet Rufinus életrajzából)

 

A másik jelentős forrás Szent Pachómius regulája.

 

„Másnak a cellájába belépni nem szabad, ha előbb az ajtón nem kopogtatott. – Étkezésre ne menjenek, amíg az általános harsona nem hívja össze őket. Ne járkáljanak a kolostorban, mielőtt a közös jel el nem hangzott volna. – Csuklya és köpeny nélkül ne járjon senki a kolostorban, és ne menjen se a gyülekezetbe, sem az ebédlőterembe. – Aki az esti hat imádság közül egy imádsággal később érkezik, vagy aki beszélget és fecseg a másikhoz, vagy nevetgél, a többi imádság alatt a meghatározott rendben tartson penitenciát.” (Szent Pachomius regulájából)

 

e) A szerzetesi élet további alakulására Keleten a kappadókiai egyházatya, Nagy Szent Bazileiosz (Vazul, Bazil) volt a legnagyobb hatással. (+379). Olyan családban született, amelyben előbb-utóbb majdnem mindenki az aszketikus életforma felé fordult (anyja, nővére, két öccse). Ő maga megtérésétől püspökké választásáig az általa alapított szerzetesközösség élén állt, akárcsak nővére, Makrína (+380). Bazileiosz Hosszabb és Rövidebb Életszabályai a szerzetesi életet a tökéletesség teljességeként mutatják be, amelyben kiegyensúlyozottan ötvöződik a liturgia, a stúdium, a fizikai munka és a felebaráti szeretet. Nevéhez fűződik az első ingyen kórház felállítása székvárosában, a kappadókiai Caesareában. A családias szerzetesség elgondolója tehát Nagy Szent Bazileosz volt. Ma is az ő szabályai szerint élnek a keleti szerzetesek, a baziliták.

 

Kérdés:Szükséges-e az elvonult élet? Felelet: Az elvonultság a csapongó gondolatok megfékezésében is igen nagy hasznára lehet a léleknek. Mert ártalmas dolog olyanok között élni, akik istenfélelem nélkül megvetik a parancsok pontos teljesítését. … Költözzünk el tehát külön lakhelyre, hogy se szemünk, se fülünk ne kapjon ösztönzéseket a bűnre, s nehogy úgy hozzászokjunk, hogy magunk sem vesszük észre. … Ha a világtól elvonulva kitartóan imádkozunk, és állandóan az isten akaratáról elmélkedünk, akkor bűneink szennyes foltjai is kitörölhetők. Márpedig ez a vegyes összetételű társadalomban vajmi nehéz, sőt úgyszólván erőnket meghaladó feladat (Nagy Szent Bazileiosz Hosszabb Életszabályai).

 

f) A keresztény nyugat észak-afrikai területein a szerzetesi intézmény nagyhatású terjesztője Szent Ágoston volt, akik papjait közös életre kötelezte, és a Hippóban lakó szerzetesnők számára életszabályt állított össze, amelyet a szerzetesnőknek írt levele tartalmaz. Később részben ennek a levélnek alapján, részben Szent Ágoston egyéb műveiben szétszórtan található életszabályok alapján szerkesztették meg a Szent Ágoston-féle Regulát, amelyet – jóllehet kifejezetten nem Szent Ágoston készített el -, az Egyház felvette a négy ősregula közé, és sok szerzetesrendet ennek alapján hagyott jóvá. Így Szent Ágoston un. Reguláját követik többek között a premontreiek, a domonkosrendiek, a szerviták és a pálosok. – Szent Ágoston Regulája nagyon sokszor előkerül az egyháztörténelem, és főleg a szerzetesség története folyamán. Szent Ágoston a regulájában elsősorban afő parancsolatra, a közös életre és a szent tisztaságra hívja föl a figyelmet.

 

Mindenek előtt, kedves testvérek, szeressétek Istent, utána felebarátotokat, mert ez a két legfőbb alapelvként nekünk adott parancsolat. – Ezen kívül még a következőkre kötelezünk benneteket, kik a zárdában éltek.

 

Ne mondjatok sajátotoknak semmit, hanem legyen közös mindenetek. Az elöljárók adják nektek az élelmet és a ruházatot. De ne úgy, hogy mindegyiktek egyformán kapjon, mert igényeitek sem egyformák; hanem kinek-kinek szükséglete szerint. Így olvassuk ezt az Apostolok Cselekedeteiben is, hogy mindenük közös volt, és mindegyik a maga szükséglete szerint kapott (ApCsel 4,32.35).  ...

 

Szemetek ne tapadjon senki nőre, ha mindjárt vétlenségből reá is esik tekintetetek. Nőket meglátni még nem vétek, de utánuk vágyódni, vagy azt kívánni, hogy ők vágyakozzanak ti utánatok, már vétkes. Nemcsak az érintkezés és érzelem, hanem a tekintet is felingerli a rossz vágyat mind a két részről. (Részlet Szent Ágoston Regulájából.)

A nyugati szerzeteség történetének kezdetei

A nyugati szerzetesség kibontakozását elsősorban az egyiptomi remeték és monachusok életformájáról szerzett közvetett és közvetlen tapasztalatok mozdították elő.

Hispániában, Galliában és Írországban bontakozott ki először a szerzetesi élet. A hagyomány szerint az új életeszményt először Tours-i Szent Márton (+397), a pannóniai Savaria szülötte valósította meg. Mint római veterán fiát, őt is besorozták a hadseregbe. Erre az időszakra esik az a történet, hogy fél köpenyét egy didergő koldusnak adja. Megtérése után szakított a világgal, és remetéskedni kezdett Galliában. Később maga köré gyűjtötte a többi remetét Ligugében (Poitiers mellett), majd Marmountier-ben (Tours közelében), innen választották meg Tours város püspökévé. Márton közösségei tehát nem annyira kolostorok, mint inkább laza remetetelepek voltak. Szent Márton püspökké szentelése után is szívesen tartózkodott Tours-ban, hogy folytassa remeteéletét. A szent életét tanítványa, Sulpicius Severus írta meg, népszerűsítve ezzel az aszkétikus ideált. Ő az első olyan nem vértanú, akit az Egyház szentként tisztel.

 

Mind a galliai, mind az egész nyugati szerzetesség fejlődésére nagy hatással volt Johannes Cassianus (360 körül – 430) A szkíta származású szerzetes, mielőtt nyugatra került volna, híres remeték tanítványa volt Palesztinában. Innen Egyiptomba, majd Konstantinápolyba ment, ahol Aranyszájú Szent János (†407) diakónussá szentelte. A szent pátriárkának, aki rettenthetetlen bátorsággal ostorozta a császári udvar erkölcsi fogyatkozásait, 404-ben végképp száműzetésbe kellett mennie. Cassianus Rómába távozott, ahol pappá szentelték. Rómából Galliába ment, és 415 körül Massilia (Marseille) közelében keleti mintára férfi és női kolostort létesített. Cassianus legtöbb művét a szerzetesek tanítása céljából írta. Ezek közé tartozik a „De institutis coenobiorum”, „A szerzetesi élet alapelveiről”, vagy más fordításban „A szerzetesi intézményről” című műve.

 

A szerzetesnek, mint Jézus Krisztus katonájának mindig készen kell lennie a küzdelemre, s ezért van felövezve. A Szentírásból láthatjuk, hogy akik az ószövetségben  az első alapjait rakták le ennek a szent hivatásnak, mint Illés és Elizeus, övet viseltek. Aztán látjukk, hogy az új törvény első fejedelmei és szerzői, Szent János, Szent Péter, Szent Pál és a többi hasonló szentek egész életükben övet viseltek. Illés az első, akit megneveztek, az ószövetségben előre jelezte a tisztaság és a megtartóztatás állapotát, amelyenk az újszövetségben kell virágoznia.

            Egész Egyiptomban és Thébában ragaszkodnak a tizenkét zsoltárhoz, mind az esti, mind a reggeli szertartás alkalmával. Ezután következnek az olvasmányok, egy az ószövetségből, egy pedig az újszövetségből. Ezt a gyakorlatot tartják meg több század óta mindezekben a tartományokban, mert ez nem emberi kitalálás, hanem az égből, angyal közvetítsésvel vett tanítás. (Részlet Cassianus  A szerzetesi intézményről című munkájából.)

 

Írországban Szent Patrik (389 körül – 460) honosította meg a monasztikus életmódot, mégpedig olyan sikeresen, hogy halála után 461-ben Írország nemcsak kereszténnyé, hanem kifejezetten szerzetesi országgá alakult. A püspökök is a szerzetes apátok joghatósága alatt állottak. A szentelést a püspökök végezték, az egyházkormányzat azonban az apátok kezében volt.

 

”Én, Patricius, a bűnös, a tudatlan, Írhon püspöke lettem. A barbárok között prozelita és vándorapostol. Nagy hálával tartozom Istennek, aki azt a nagy kegyet adta nekem, hogy számos népet megtérítsek és elvezessem őket a keresztény tökéletességre. Azokért a papokért is hála legyen Istennek, akiket fölszenteltem, hogy kormányozzák ezt az újonnan Krisztus hitére tért tömeget. Így tehát Írhon népe, amelyik eddig nem ismerte Istent, és undok bálványokat imádott, az Úr népe lett, és isten fiainak hívatik” (Szent Patrik életrajzi írásából).

A nyugati szerzetesség további alakulása

A szerzetesi élet általános nyugati felvirágzásában a sok kiváló egyéniség közül különösen kettő játszott nagy szerepet, Nursiai Szent Benedek és ifjabb Szent Kolumbán. Szent Benedeket úgy is lehet jellemezni, hogy nem a nyugati szerzetességet alapította meg (azt már előtte megalapították), hanem a nyugati embernek való szerzetességet.

 

Ezt a történeti áttekintést fejezzük be a pápa szavaival, aki Szent II. János Pál pápát idézi: „Nemcsak dicsőséges történelmetek van, amelyet fel kell idéznetek és el kell mesélnetek, hanem hosszú történelem áll előttetek is, amelyet még építenetek kell! Tekintsetek a jövőbe, amely felé a Szentlélek indít benneteket, hogy továbbra is csodálatos dolgokat vigyen végbe általatok!”

 

Ennek a szellemében fogunk elmélkedni a következő alkalommal!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyböjti sorozat. 3. rész

 

A megszentelt életnek az Egyházban sok intézménye áll fenn. Ezzel a nekik juttatott kegyelem szerint különböző adományokkal rendelkeznek: vagy az imádkozó Krisztust követik szorosabban, vagy az Isten országát hirdetőt, vagy az emberek jótevőjét, vagy a világban közöttünk élőt, de mindig azt, aki az Atya akaratát teljesíti(CIC, 577). Természetesen ezek a felosztások nem jelentenek mereven zárt kategóriákat!

 

Krisztusban Kedves Testvérek!

 

Ha a szerzetesség jövőjéről beszélünk, akkor először meg kell ismernünk a szerzetesség fajait. Erre utalt a mottóban az Egyházi törvénykönyvből vett részlet.

 

A szemlélődő (kontemplatív) rendek tagjai közvetlenül élnek Isten szeretetének. Tagjaik imádsággal, elmélkedéssel és nehéz testi munkával foglalkoznak. – Többnyire igen szigorú rendek, például a karthauziak, kamalduliak, trappisták, karmeliták. Szabályzatukban általában szerepel a szigorú klauzúra és a szilencium kötelezettsége. Az ilyen rendek pappá szentelt tagjai még sürgető paphiány esetén sem vállalhatnak kisegítő lelkipásztori munkát. Az ilyenek „még az apostolkodás égető szüksége esetén is megtartják kivételes helyüket Krisztus titokzatos testében, … hogy a magányban és a csendben, állandó imával és nagylelkű vezekléssel csak Istennél időzzenek”(PC, 7). – A szemlélődő rendeknél a világtól valófizikai elkülönülés erősebb, hiszen az a szerzetességük alapvető jellegéhez tartozik.  – Az apostoli, nevelői és karitatív munkát végző rendeknél a mai társadalom égetőproblémáinak megoldásában való együttműködésre nagyobb hangsúly esik De az utóbbi esetben sem szabad eltűnnie a transzcendenciára való ráfigyelésnek.

A tevékenykedő (aktív) szerzetek tagjai az emberszeretet gyakorlásával szolgálnak Istennek. A legfontosabb ilyen munkaterületek: a betegápolás, misszió, lelkipásztorkodás, tanítás stb. – Ilyen rendek pl. a jezsuiták, ferencesek, domonkosrendiek, szaléziak, irgalmasrendiek, iskolanővérek, angolkisasszonyok, piaristák. A klerikális rendekben, vagyis ahol a rendtagok döntő többsége pap, a rendre jellemző saját munka mellett a tagok vállalhatnak lelkipásztori munkát az egyházmegyés papság kisegítésére.

Egy szerzet életmódja módosulhat is az idők folyamán. A bencések, a ciszterciek és a premontreiek például a közös imádság mellett aktív tudományos, pedagógiai és lelkipásztorkodó munkát is végeznek. Nagy Szent Gergely pápa már a középkor hajnalán egy egész bencés közösséget küldött missziós munka végzésére Angliába.

A II. Vatikánum két fő kötelességre hívta föl a figyelmet. Minden szerzet köteles a munkáját a mai idők igényei szerint végezni, de ugyanakkor arra is törekedni, hogy az alapító szándéka mentől jobban megvalósuljon. Erről a szerzetesi élet megújításáról szóló határozatban van szó. „A szerzetesi élet korszerű megújítása egyfelől állandó visszatérés minden keresztény élet forrásaihoz és az intézményt létrehozó eredeti szellemiséghez, másfelől az intézmény alkalmazkodása a kor megváltozott körülményeihez”(PC, 2).

 

 

 

 

 

A bencés rend kialakulása

 

Szent Benedek(480 körül – 547) Nursiában, a mai Norciában, született, Perugia mellett. A nemesi származású ifjú római tanulmányait Rómában végezte, majd Subiaco mellett egy barlangban húzta meg magát. Három éven át szigorú vezeklő életet folytatott, majd kolostortelepeket alkotott. A Capua közelében lévő Monte Cassinóra vonult, és ott alapította meg rendje anyakolostorát. Itt írta meg reguláját. Ez a monostori élet alapszabályzata. A nyugati szerzetességre döntő hatást gyakorolt. A szabályzat fontos célként tűzi ki a szerzetesek elé az imádságot és a munkát. Jelszavuknak szokták mondani az „imádkozzál és dolgozzál!” („Ora et labora!”) felhívást, bár ez így szó szerint nem szerepel a regulában. A Szent Benedek által vázolt életforma lényege a helyben maradás („stabilitas loci”) és az erkölcsi átalakulás („conversio morum”). Ezek a teljes engedelmesség által valósíthatók meg. Az apát teljes hatalommal kormányozza a monostort. Hatalmát azonban nem gyakorolhatja kénye-kedvére. Fontosabb döntéseiben ki kell kérnie testvérei véleményét. Különös figyelmességet ajánl a gyengék, betegek, öregek iránt. Nagy figyelemmel van a vendégek irányában is, akik soha nem hiányozhatnak a monostorból. A bencések máig nagyon vendégszeretők.

Szent Benedek szabályzatát a csodálatos harmónia jellemzi. A regula nem jámbor tanácsok gyűjteménye, hanem igazi törvénykönyv, amit a római jogászi szellem és a bensőséges hit összeolvadása jellemez.

 

„elsősorban a hitben testvéreinknek és a zarándokoknak. Mihelyt tehát vendéget jelentenek, szolgálatkész szeretettel siessenek elébe az elöljáró és a testvérek. Először együtt imádkozzanak, és csak azután váltsanak békecsókot. Ezt a békecsókot Az alázatosság első lépcsője a tökéletes engedelmesség. Ez azoknak dolga. akik Krisztus szereteténél többre semmit sem becsülnek. A szent szolgálat végett, melyet fogadnak, vagy a pokoltól való félelemből, vagy az örök élet dicsősége utáni vágyból, amint a főnök valamit parancsolt, nem ismernek ennek kivitelében huzavonát, épp úgy mintha Isten parancsolta volna. /…/ És így élnek nem az ő belátásuk szerint, s nem engednek többé saját kívánságaiknak és hajlamaiknak, hanem egy másiknak ítélete s parancsa szerint viselkednek, eltöltik napjaikat a kolostorban, és arra törekednek, hogy egy apát vezetése alatt álljanak.” …

„Hogyan kell az istenszolgálatot végezni? Úgy, ahogy a próféta mondja: ’Napjában hétszer mondok dicséretet neked’. Ezt a megszentelt hetes számot akkor töltjük be, ha a hajnali istendicséretet, az első, a harmadik, a hatodik és a kilencedik nappali óra, a vecsernye és a kompletórium idején köteles szolgálatunkat elvégezzük. /…/ Az éjszakai vigíliáról ugyanez a próféta mondja: Az éj közepén is felkelek Téged magasztalni.’ Tehát ezekben az időkben mondjunk dicséretet Teremtőnknek, /…/ és éjjel is keljünk fel az ő magasztalására.” /…/

„A tétlenség a lélek ellensége. Ezért a testvérek megállapított időben kétkezi munkával foglalkozzanak, más órákban pedig szent olvasmányokkal.” /…/

„Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, mert ő maga mondja majd egykor: ’Idegen voltam, és befogadtatok engem’ (Mt 25,5). Mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet, detehát csak az előzetes imádság után adják az ördög cselvetései miatt. Minden érkező vagy távozó vendéget teljes alázatossággal köszöntsenek: meghajtott fővel vagy egészen arcra borulva imádják benne Krisztust, akit csakugyan be is fogadtak. … Az elöljáró a vendég kedvéért megszegheti a böjtöt, hacsak nincs különben is böjti nap.” (Részletek Szent Benedek Regulájából) – Szent Benedeket VI. Pál pápa 1964 okt. 24-én kelt, Pacis nuntius kezdetű apostoli iratában Európa fővédőszentjévé nyilvánította.

 

A bencés rend további sorsára, de az európai kultúra alakulására nézve is igen fontos esemény volt, hogy 540-ben Cassiodorus szenátor, Nagy Theoderik gót király korábbi minisztere, kolostorrá alakította ás dél-Itáliában lévő Vivarium nevű kolostorát. Ő és szerzetes társai már szellemi munkával foglalkoztak, könyvek másolásával. ettől fogva több mint ezer éven át folyt a kolostorokban az ókori irodalom kincseinek megmentése.

 

A Cluny-i reform időben már a középkorhoz tartozik, de tematikában nem hiba már itt megemlíteni. Ennek lényege, hogy a monostorok szervezetekbe tömörültek. Másik fontos mozzanat, hogy a kórusban zsolozsmázó szerzeteseket itt már pappá szentelték, amik azután csak szellemi munkát végeztek. Ennek építészeti emlékei a templomok mellék-kápolnái, mellékoltárai. A cluny-reformnak nevezett mozgalom nagy segítséget nyújtott a korai középkorban az Egyház megtisztulási folyamatában. VII. Gergely pápa is a cluny-i eszmékre építette reformjait.

A szerzetesség a középkorban

A középkori vallásos lelkiség egyik legbeszédesebb bizonyítéka a szerzetesi intézmény eddig soha nem látott felvirágzása. A szerzetesi élet fejlődését elsősorban Krisztus igazibb követésének a szándéka indította el, amely tiltakozva a feudális társadalmi rendbe való beépülés következtében birtokolt javadalmak és kényelmesebb életmód ellen, az evangéliumi szegénységen és szigorú aszkézisen nyugvó életeszményt iparkodott megvalósítani, és a szerzetesi intézményt kívánta alapjaiban megreformálni. A szerzetesi intézmény fellendülését az Egyház vezetősége is iparkodott előmozdítani, mert benne látta az Egyház ellenségeivel szemben Isten népe legszilárdabb támaszát, és az Egyház szándékainak megvalósítása közben mindig számíthatott a szerzetesek segítségére.

A középkori szerzetesség jellemzői

A középkori szerzeteseknek csak kisebb része szakadt ki a társadalomból. Ezek igen szigorú szabályzat szerint éltek (karthauziak, kamaldoliak). Életüket a böjt, az imádság, a szigorú klauzúra és az állandó hallgatás jellemezte. A szerzetek többsége azonban valósággal társadalombiztosítási feladatot töltött be. A középkori szerzetességre jellemző továbbá az erősen központosított kormányzat. Még az eredetileg független bencés kolostorok is szövetségekbe tömörültek (pl. először a clunyiek, később a ciszterciek).

A munkaképtelenek és hajléktalanok ellátásában élen jártak a nagybirtokokkal rendelkező bencés kolostorok. Külön szállásépületeik voltak erre a célra. Egy francia kolostor például naponta háromszáz szegénynek és még százötven özvegynek adott rendszeres alamizsnát. – Az utasvédelem is fontos feladat volt a középkori rossz útvi­szonyok miatt. Az Alpok hágóinál ezt a feladatot a bernáthegyi kanonokrend látta el. Ennek a rendnek a tagjai egy személyben „kanonokok” (azaz közösen élő papok, „canonici regulares”) és szerzetesek. A betegek ápolására női kolostorok jöttek létre. Ők ingyenes kórházakat létesítettek. Férfirendek is tartottak fenn kórházakat. - A Szentföldön a lovagrendek gondoskodtak a zarándokok biztonságáról és a betegek ellátásáról. E rendek tagjai katonák és szerzetesek egy személyben. Öltözetük katonai, köpenyükön nyolcágú lovagkeresztet viselnek. – A középkor szerzetességének kiváló megnyilvánulása, és egyúttal újdonsága a koldulórendek megjelenése.

A koldulórendek

A koldulórendek a katolikus szegénységmozgalmak. Közös sajátosságaik, hogy tagjaik egy személyben szerzetesek és koldusok. Nemcsak az egyénnek, hanem a rend­nek sem lehet vagyona. A rendtagok alamizsnából élnek, és ezt a hívek lelkipásztori gondozásával viszonozzák. A nép igen kedvelte őket, és testvéreknek nevezte, különö­sen a ferenceseket (frate, brat, „barát”). A tagok nincsenek helyhez kötve, de egységes szervezetbe tartoznak. Általános főnök és tartományfőnökök vezetése alatt élnek. Al­kotmányuk demokratikus: a főnököket időnként újra kell választani. Férfi és női tago­zatuk mellett van még az úgynevezett „harmadrend”. Ennek tagjai világi emberek, akik a rend szellemében törekszenek a keresztény tökéletességre.

A legismertebb koldulórend a ferencesek („kistestvérek”, Ordo Fratrum Minorum, OFM). Alapítójuk Assisi Szent Ferenc. Olasz kereskedőfiú volt, aki kijóza­nodott lovagi ábrándjaiból, és szerelmese lett a szent szegénységnek. III. Ince pápa előbb vonakodott, majd merész elhatározással megengedte a rendalapítást. Egy emberöltő múltán már 200 ezren voltak. Szent Ferenc nagy természetbarát, költő és misztikus. Testén megjelentek az Üdvözítő sebei („stigmák”). Halála (†1226) után két évre már szentté avatták. 

A pápák fokozatosan enyhítettek a nagy szegénységen. A rend azonban ennek következtében két ágra szakadt: az enyhébb ágazat a fekete habitust viselő minoriták, a szigorúbb ágazat a barna ruhát viselő ferencesek. Ők terjesztették a karácsonyi jászolt és a keresztutat.

 

Szent Ferenc közösségét 1209-ben III. Ince pápa erősítette meg, de csak szóban, és engedélyt adott a prédikációra. A gyorsan terjedő mozgalom számára szabályzatot kellett készíteni, és ezt véglegesen III. Honorius pápa hagyta jóvá 1223-ben. Ebből idézünk két rövid részt.

„Isten nevében kezdődik a Kisebb Testvérek élethivatása. – A Kisebb Testvérek rendszabálya és élethivatása a mi Urunk Jézus krisztus szent Evangéliumának megtartása, az engedelmesség, szegénység és tisztaság gyakorlásával. Ferenc testvér engedelmességet és hódolatot fogad urának, Honorius pápának, valamint az ő törvényes utódainak és a római Anyaszentegyháznak. A többi testvér pedig engedelmeskedni köteles Ferenc testvérnek és utódainak.”

„A testvéreknek ne legyen semmi tulajdonuk, se házuk, se fekvőségük, sem egyéb birtokuk. Hanem mint idegenek és jövevények e világon, szegénységben és alázatosságban szolgáljanak istennek. Bizalommal menjenek alamizsnát kéregetni. Ne szégyelljék magukat, mert az Úr miértünk lett szegénnyé a földön. Ez a tökéletes szegénység fönsége, amely titeket … a földiekben szegénnyé, de erényekben gazdagokká tett."

 

A ferenceseknek rengeteg jelentős kegyhelyük van. Assisiben például a San Damiano, a Santa Maria degli Angeli (Porziuncula), a San Francesco, de ide sorolható a San Rufino bazilika, ahol Ferencet megkeresztelték. Megvan Szent Ferenc szülőháza is. Greccio erdei kolostorában állította fel az első jászlat, Alverna hegyén pedig megjelentek testén Krisztus sebhelyei, a stigmák. Ma ott is jelentős kolostor van.

A domonkosrendiek tagjai hittudósok és koldusok egy személyben („hitszónokrend”, Ordo Praedicatorum, OP). Alapítójuk egy spanyol kanonok, Szent Domonkos. Célja az albigensek megtérítése volt. Ennek a célnak érdekében vállalta a rend a teljes szegénységet. Ruhájuk fehér, köpenyük fekete. Ők terjesztették a szentolvasót.

 

„A lélekmentés munkájában kimondhatatlan örömet talált. Ezért is az evangélium hirdetésére adta magát, és buzgóságával nemcsak számtalan lelket nyert meg Istennek, hanem ezen felül az igaz igehirdetők nagy seregének szervezése által az apostolok nevét és hivatalát méltán kiérdemelte.”

Így lett ő Isten népének pásztorává és tündöklő vezérévé, a prédikátorok rendjének megalapítójává, melyet nem szűnt meg életének példájával ékesíteni és fennmaradásában szembetűnő csodákkal erősíteni. Életszentségén kívül még halandó napjaivan nagy csodahatalommal ruházta föl Isten, űgy hogy vakoknak látást, némáknak szólást, süketeknek hallást, bénáknak járást adott vissza. Mindez nyilván arról tanúskodik, mily nagy lélek lakozott testének földi porhüvelyében.  (Részlet IX. Gergely pápa 1234-ben kiadott Fons sapientiae kezdetű bullájából, amelyben Domonkost szentté avatta.)

 

A kármelita rend Palesztínában alakult, a Kármel hegyen remetéskedő szent lovagokból (1150 táján). Ez az első rend, amely minden tagját külön cellában helyezi el. Céljuk az elmélkedő istenszolgálat, a keresztény misztika művelése. A török előretörése miatt a tagok nagy része nyugatra szivárgott. Első európai rendfőnökük az angol Stock Szent Simeon (†1265). Ruhájuk barna, köpenyük fehér. Világszerte ők terjesztették a skapulárét.

 

Elmélkedésünket fejezzük be Ferenc pápa gondolataival!

 

„A megszentelt életnek ezt az évét használjuk fel arra is, hogy alázattal ugyanakkor a Szeretet-Istenre (1Jn 4,8) való nagy ráhagyatkozással megvalljuk és az Úr irgalmas szeretetének megtapasztalásaként éljük meg törékenységünket. alkalom ez arra, hogy hangunkat kieresztve világnak kiáltsuk azt az életszentséget és örömmel tanúságot tegyünk arról az életről, amely jelen van azok nagy részében, akik Krisztusnak a megszentelt életben való követésére kapnak meghívást.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyböjti sorozat 4.

 

„Ez az év arra is hív minket, hogy szenvedéllyel éljük meg a jelent. A múlt hálás felidézése arra indít minket, hogy figyelmesen hallgatva azt, amit a Lélek ma az egyháznak mond, egyre mélyebben megéljük a megszentelt életünk lényegi elemeit!”

 

Krisztusban kedves Testvérek!

 

         Ferenc pápa buzdító szavaival kezdtük a mai, sorozatunkban utolsó elmélkedésünket. A történeti áttekintésben pedig ráfigyelünk az újkor szerzetességére, amely valóban szenvedéllyel élte meg saját jelenét!

 

A szerzetesség az újkorban

 

Az újkor szerzetesrendjei nagyrészt szabályozott papok (clerici regulares). Ezek tagjai szerzetesek és papok egy személyben. A szerzetesi életet az aktív lelkipásztori munkával kapcsolják össze.

A legnagyobb újkori rend a Jézus Társasága (Societas Iesu, SJ, jezsuiták). Alapítójuk Loyolai Szent Ignác (1491-1556). Eredetileg katonaember, aki súlyosan megsebesülve új életet kezdett. Néhány elszánt társával felajánlotta szolgálatát a pápának, aki a rendet jóváhagyta (1540). – A kis társaság hatalmas renddé fejlődött, s az ellenreformáció, illetve a katolikus restauráció élcsapata lett. Különösen a főúri réteg visszatérítésében játszott nagy szerepet. A rend módszere a hallatlan önfeláldozás és a mindig alkalmazkodni tudó modernség.

 

„Akik a mi társaságunkban, melyet Jézus nevével akarunk nevezni, a kereszt zászlója alatt Istenért harcolnak és egyedül az úrnak és az ő földi helyettesének, a római pápának szolgálni szándékoznak, a szüzesség örök ünnepélyes fogadalmának letétele után vegyék eszükbe, hogy olyan társasághoz tartoznak, melynek legfőbb rendeltetése előmozdítani a lelkek haladását a keresztény életben és hitben, terjeszteni a hitet nyilvános prédikálással és az Isten igéjének szolgálatával, lelkigyakorlatokkal és a szeretet műveivel, nevezetesen a gyermekeknek és a műveletleneknek a kereszténységben való oktatásával, és a hívők gyónásainak meghallgatásával és lelki vigasztalásával.” (Részlet a Jézus Társaságának első szabályzatából, amelyet 1540-ben III. Pál pápa hagyott jóvá „Regimini militantis” kezdetű bullájával)

 

A kisebb rendek és kongregációk elsősorban a lelkipásztori munka végzésére és az ifjúság nevelésére alakultak. Az előbbiek közül legjelentősebb a redemptorista rend (alapítója az erkölcsteológia nagy alakja, Liguóri Szent Alfonz, †1787), az utóbbiak közül pedig a piarista rend (alapítója Kalazanci Szent József, (†1648).

A megújult régi rendek közül legfontosabb a ferencesrend legszigorúbb ága, a kapucinusok. Jelentős esemény volt a kármelita rend megreformálása , azaz az eredeti szigor visszaállítása. (Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János – „sarutlan kármeliták”).

Betegápolással foglalkozik az irgalmasok rendje (Istenes Szent János, †1550) és a Páli Szent Vince (†1660) által alapított irgalmas nővérek rendje. A leányok ne­velésével foglalkoznak többek között az angolkisasszonyok (alapította Ward Mária 1609-ben) és a Mi Asszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek rendje (alapította: Gerhardinger Terézia).

 

A „legújabb kor”?

 

Az egyháztörténelemben nem igen ismerünk olyan fogalmat, hogy „legújabb kor”. De ha mégis, ennek a kornak a legjelentősebb alapítása, a Szent Kalkuttai Teréz anya „szeretet misszionáriusai” nevű rendje, amely egyszerre éli meg a bensőséges istenszeretetet, és az önfeláldozó emberszeretetet, és ezért két emberöltő alatt az egész világon elterjedt, a rendszerváltás óta nálunk is. – A szerzetesség megértéséhez kellett ennyi visszatekintés!

 

Most figyeljünk újra Ferenc pápára!

 

A megszentelt élet évében rá kell kérdeznünk a ránk bízott küldetéshez való hűségünkre. Az általunk nyújtott szolgálatok, az intézményeink, a jelenléteink vajon megfelelnek annak, amit a Lélek kért alapítóinktól, alkalmasak-e arra, hogy elérjük céljainkat a mai társadalomban és egyházban? Van-e valami, amin változtatnunk kell? Vajon ugyanazzal a szenvedéllyel szeretjük-e az embereket? Közel élünk-e hozzájuk annyira, hogy megosszuk örömeiket és fájdalmaikat, és így valóban meg tudjuk érteni, mire van szükségük, és felajánlhassuk segítségünket? „Ugyanannak a nagylelkűségnek és önmegtagadásnak kell benneteket is mozgatnia, amely alapítóitokat mozgatta, hiszen lelki gyermekeik vagytok – kérte már Szent II. János Pál –, csak így maradnak élők a karizmáitok, amelyek ugyanazon erővel, amellyel a Lélek életre keltette, folyamatosan gazdagodnak és alkalmazkodnak a korhoz és a körülményekhez anélkül, hogy eredeti jellegükből veszítenének, hogy az egyházat szolgálják és teljességre segítsék Isten országának megalapítását.”

 

Látjuk, visszajutottunk a II. Vatikánum célkitűzéséhez: vizsgálni a gyökereket és a mai helyzethez való alkalmazkodást.  Szent XXIII. János meghirdette a „megújulást”, az aggiornamentó, amelyet nevezhetünkablaknyitásnak is. De egyértelműen megfogalmazta, hogy az „aggiornamento nem azt jelenti, hogy mi legyünk olyanok, mint a világ, hanem a világot tegyük olyanná, amilyennek Krisztus akarja.”