Nemes György Sch.P

Az irgalmasság rendkívüli szentéve – „Misericordiae vultus”

Írta: Administrator. Beküldve: Nemes György Sch.P

Az irgalmasság rendkívüli szentéve – „Misericordiae vultus”

 

Nagyböjti beszédsorozat (2016 – 1. rész)

 

Krisztusban kedves Testvérek!

 

Bevezetőként egy vers első versszakát hallottuk!

 

„Valamit kérnek tőled,

megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog,

mást súg az ész.

Valami mégis azt kívánja? Nézd,

tedd meg, ha teheted!

mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.”

 

Az idei nagyböjt első vasárnapjain a pápa szentévet meghirdető bullája alapján szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni. Hangsúlyozom azonban, hogy egy-két gondolatot, hiszen ilyen részletes okmányt a teljes terjedelmében nem lehet ismertetni, aki akarja, az viszont elolvashatja mind nyomtatásban, mind pedig elektronikus változatban! Még azt sem tervezem, hogy logikus sorrendben megyek végig azokon a pontokon, amelyeket a pápa megfogalmaz, hanem inkább egy-két gondolatot emelek ki, ami elmélkedésre, és egyúttal jó elhatározásokra is alkalmas.

 

            A bullában a pápa kifejti a jubileumi év meghirdetésének indokait, és megjelöli azokat a főbb irányvonalakat, amelyeket követnünk kell, hogy a legjobban megélhessük a szentévet    A bulla három részre osztható: az elsőben Ferenc pápa elmélyíti az irgalmasság fogalmát; a másodikban néhány gyakorlati javaslatot ajánl a jubileum megünneplésére, míg a harmadik rész néhány felhívást tartalmaz. A bulla Máriához intézett fohásszal zárul, aki Isten irgalmasságának tanúja. A jubileumi év meghirdetése a II. Vatikáni Zsinat lezárásának ötvenedik évfordulója.

+

Bevezetésül annyit figyeljünk meg, hogy a pogány vallásokra jellemző, hogy általában nem ismerték vagy a bűnt, vagy a bűntudatot, de a megbocsátás fogalmát sem.A Római Birodalomban azélet szinte minden területét átjárta az erkölcstelenség. A rabszolgaságot, a lumpenproletári életformát, a gladiátori játékokat, a szemérmetlen színpadi előadásokat, az életveszélyes cirkuszi játékokat az élet magától értődő részének tartották, amint azt is, hogy a győztes hadvezér a diadalmenet részeként a felvonultatott foglyokat kivégeztette. A Vesta-szűzeket viszont, ha egyszer is „megbotlottak”, irgalmatlan kínhalállal (elevenen eltemetés) büntették. Ennek fényében még jobban megértjük, hogy mennyire más már az ószövetség gondolkodásmódja, de még inkább Krisztusé. Látni fogjuk azt is, hogy a pogány gondolkodás mennyire jellemző a mai szekularizált, elvilágiasodott, azaz Isten létéről tudomást sem vevő világban.

 

            Ma két olyan gondolattal foglalkozunk, amely nem szerepel a bullában, de nagyon a témához illik.

 

a) Az irgalmasság fogalmának megértéséhez ad néhány jó gondolatot a mai ószövetségi olvasmány, az un. „történeti krédó” (MTörv 26,4-10). Itt olvassuk: „Az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk, /…/ S az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és sanyarú sorsunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett minket Egyiptomból. … Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot”. Azt azonban, hogy Isten már az ószövetségben irgalmas és jóságosan gondoskodó volt, más helyek alapján többször említi a bulla. – Ez a gondolat az újszövetségben még erősebb kinyilatkoztatást kap, mind Jézus tanításában, például példabeszédeiben, mind pedig tetteiben-csodáiban.

 

b) Idézzünk fel most egy olyan példabeszédet, amely szintén nem szerepel közvetlenül a meghirdető bullában, illetve csak egy helyen, VI Pál pápát idézve! Ugyanakkor a példabeszéd szelleme áthatja az egész pápai dokumentumot, hiszen nemcsak Isten irgalmasságára hívja fel a figyelmet, hanem arra, hogy ez kiemelt emberi kötelességünk.

 

„Egy ember lement Jeruzsálemből Jerikóba. Rablók kezére került, azok kifosztották, véresre verték és félholtan otthagyták. Egy pap jött lefele az úton, észrevette, de tovább ment. Később jött egy levita arra, meglátta, de ő is elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire és bekötözte azokat. Azután föltette teherhordó állatára, szállásra vitte és gondját viselte. Másnap reggel elővett két dénárt és a gazdának adta e szavakkal: Viseld gondját. Amivel többet költesz rá, megadom neked, amikor visszatérek. – Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került? „aki irgalmasságot cselekedett vele”, felelte az. Jézus így beszélt hozzá: Menj, és tégy hasonlóképpen!”

 

Gondoljuk át a példabeszédet – és bizony képzeljük bele magunkat azok helyzetébe, akiket Jézus itt – pusztán azzal, hogy leírja tettüket – elmarasztal. Nem nagy dolgokban, de az élet apró helyzeteiben bizony megkísérthet minket is. Ugyanakkor néha az irgalmas szamaritánus helyébe képzelhetjük magunkat – de mindig átérezve, hogy a jó melletti döntés is Isten kegyelme volt.

 

a) A papnak sokféle mentsége lehetne: nem az ő dolga – van rendőrség, katonaság. Meg is szólhatnák: paphoz nem illő tevékenység, esetleg meggyanúsíthatnák: nem ő rabolta-e ki (ha segíteni akar, nyilván összevérzi a ruháját)? Nincs ideje, siet, esetleg némileg zavarban is van? – Jézus mindenkire, aki a bűn nyomorúságában van, talál vigasztaló mentséget! De itt csak annyit mond: meglátta, és tovább ment!

 

b) A levita ugyanígy gondolkodhatott, esetleg még hatással is volt rá a pap magatartása.

 

c) A szamaritánus gondolhatta volna: engem úgyis lenéznek. Talán azt sem engedi meg, hogy egyáltalán hozzá érjek, hiszen nem tekintenek – mai szóval – teljes értékű vallásos embernek. De mégis, az evangélium szavaival szólva „megesett a szíve” a bajba jutotton. A példabeszéd novella-értékűen, részletesen meséli el, hogy az irgalmas szamaritánus milyen áldozatosan és leleményesen segít – ugyanakkor ezt úgy teszi, hogy közben végzi az előre eltervezett, napi munkáját.

 

            Megnyitó beszédében Ferenc pápa idézi VI Pál pápát, aki a zsinat lezárásakor azt mondta: „Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy a zsinatunk tanítása főképp a szeretet /…/ Az irgalmas szamaritánus története volt a zsinat lelkiségének mintája. /…/ A zsinat részéről a szeretet és csodálat áradt a modern ember világára. Elutasítottunk tévedéseket; igen, mert ezt követeli a szeretet éppúgy, mint az igazság; de az emberek iránt csak megbecsülés, tisztelet és szeretet mutatkozott. A lesújtó diagnózisok helyett bátorító gyógymódok; a gyászos jövendölések helyett bíztató üzenetek szólaltak meg a zsinat részéről a mai világ felé. Értékeit nemcsak megbecsüli, hanem tiszteli, törekvéseit megtisztítja és megáldja /…/ Valami mást is ki kell emelnünk: ez a gazdag tanítás egy irányba mutat: szolgálni az embert. Az embert – hangsúlyozzuk –, minden állapotában, minden gyöngeségében, minden bajában.”

 

+

 

Most lássunk egy példát a „világ fiaitól”! Hiszen maga Jézus is szembe állítja a „világ fiait” a „világosság fiaival”. És a mai világban bizony nagyobb hangot kapnak a világ fiai: sokszor a jogra és az észre hivatkozva, de persze azokhoz sem igazodva.

 

A „harmincadik” – nem olvastam ezt a novellát, talán még kispap koromban hallottam a tartalmát másoktól. (Ebben a változatban az interneten sem találtam meg, de nem is ez a lényeg.) Röviden idézem a történetet. Ennek a lényege, hogy egy összetört autót és egy vérző sebesült makettjét tették ki egy útkanyarba, az autósok által jól látható helyre. Figyelték az arra jövőket. Huszonkilenc nem állt meg. Egy harmincadik megállt, és nézdelődni kezdett. A szervezők odamentek hozzá, érdeklődtek mit akart. A válasz: egy balesetekkel foglalkozó ügynökség ügynöke vagyok: megálltam, hogy ebből a balesetből jogi úton hogyan tudnék hasznot szerezni a cégemnek!

 

            Kedves Testvérek! Ez a kitalált történet sokkol minket. De vajon kitalált-e? Amiről itt szó van, az az irgalmasság „ellenpárja” – és mi most ezt látjuk a világban! De az irgalmasság évében ne ezzel zárjuk elmélkedésünket, hanem az indító vers többi versszakával!

 

„Messzire mentél.

fáradt vagy. Léptél százat.

Valakiért még egyet kellene.

De tested, véred lázat.

Majd máskor! – nyugtat meg az ész.

És a jog józanságra int.

De egy szelíd hang azt súgja megint!

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

 

Valakin segíthetnél.

Joganincs hozzá. Nem érdemli meg!

tán összetörte a szíved.

Az ész is azt súgja: Minek?

De Krisztus nyomorog benne.

És a szelíd hang újra kérlel:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig erre a harmadikra hallgass,

mert ez a szeretet.

 

Ó, ha a harmadik

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne!

Lehet, elégnél hamar.

Valóban esztelenség volna.

De a szíved békességről dalolna,

s míg elveszítenéd,

bizony megtalálnák az életet!

Bízd magad arra a harmadikra!

Mert az a szeretet.

            A pápa nyomatékozza, hogy az irgalmasságot a saját életünkben kellmegvalósítani. De az előbbi példák mutatják, hogy ez most nem egyszerű. A világ fiai, mondhatjuk úgy is, hogy a sátán ügynökei, rendkívül ravaszul összehangolják cselekedeteiket. A mai nap tanulsága legyen az, hogy mi ettől nem ijedünk meg. Az evangéliumra és a pápára figyelve mi is „összehangoljuk cselekedeteinket”, nem szégyelljük értékrendünket – vagyis azt, amit az evangélium nyomán a pápa kíván tőlünk.

 

 

 

Az irgalmasság rendkívüli szentéve – „Misericordiae vultus”

 

Nagyböjti beszédsorozat (2016.) – 2. rész

 

Krisztusban kedves Testvérek!

 

            Mivel a nagyböjti készületünkben jelentős szerepe van a bűnbánatnak, a szentévet meghirdető bullából ma az ezzel foglalkozó részt tekintjük át, ennek alapján elmélkedünk, ennek alapján tartunk lelkiismeretvizsgálatot.

Az előző elmélkedésemben utaltam arra, hogy a pogány vallásokra jellemző, hogy általában nem ismerték vagy a bűnt, és a bűntudatot, ugyanakkor a megbocsátás fogalmát sem.A Római Birodalomban azélet szinte minden területét átjárta az erkölcstelenség. A rabszolgaságot, a lumpenproletári életformát, a gladiátori játékokat, a szemérmetlen színházi előadásokat, az életveszélyes cirkuszi játékokat (kocsiverseny, szándékosan éles kanyarokkal) az élet magától értődő részének tartották, amint azt is, hogy a győztes hadvezér a diadalmenet részeként a felvonultatott foglyokat kivégeztette. A Vesta-szüzeket viszont, ha egyszer is „megbotlottak”, irgalmatlan kínhalállal (elevenen eltemetés) büntették.

 

A Biblia – Isten sugalmazott szava – ennek éppen az ellenkezőjét hirdeti. Van bűn, de van bűnbocsánat is. A kinyilatkoztatás ősi „örömhíre”, hogy Isten – szeretetében – kész a bűneinknek megbocsátására. Ezt főként a próféták hirdették az ószövetségben. Erre megrendítő példa a Jónás könyvében előadott történet. Jézus aztán egészen különleges nyomatékkal hangsúlyozta a bűnbocsánatot (vö. Mt18,23-35). Szent Pál nyomatékosan hangsúlyozza: „Ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). Jézus megígérte, és föltámadása után meg is adta az Egyháznak a bűnök bocsánatának hatalmát (Mt 16,19; 18,18; Jn 202,22-23). Ezzel él az Egyház akkor is, amikor keresztel. De a megkeresztelt ember sem került még ki a bűn vonzásából. Jézus arra bíztat, hogy naponként imádkozzuk: „Bocsásd meg vétkeinket, amiképp mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” (Mt 6,1213). Az Egyház kegyelmi közösségében kezdettől fogva élt az a meggyőződés, hogy az Eucharisztia lakomájához senki sem járulhat bűnös állapotban (1 Kor 11,16-30). Aki keresztény létére súlyosan vétkezett, annak egy „második keresztségben” meg kell tisztulnia, mielőtt Jézus asztalához lép. Ez a „második keresztség” a bűnbocsánat szentsége.

 

Az Egyház bűnbocsánati gyakorlata az idők folyamán változásokon ment át. Az ókorban például a bűnbánatot nyilvános vezeklés követte, és csak utána kapta meg a megtérő a feloldozást. A kora középkortól a bűnbocsánat szentségének érzékelhető eleme a megtérőnek a szentséget kiszolgáltató pappal való találkozása, beszélgetése. A szentségi jelek általában nem arra valók, hogy elrejtsék a kegyelmet, hanem inkább arra, hogy közelebb segítsenek a kegyelem tapasztalati megragadásához. A bűnbocsánat kegyelmét sem a bűnbánó megalázása végett kötötte a gyónáshoz Jézus, illetve a Jézus örökségével gazdálkodó Egyház. Ellenkezőleg, inkább azért, hogy a bűnbánó önismeretét világosabbá, bánatát őszintébbé, jó elhatározását igazabbá tegye, és hihetőbbé váljék számára az örömhír, hogy a „mindenható és irgalmas Isten” tud és akar segíteni rajta.

 

„Az irgalmasságról szóló példabeszédekben Jézus kinyilatkoztatja Isten természetét. Olyan atyához hasonlítja, aki mindaddig fáradhatatlan, amíg irgalmassággal és együttérzéssel le nem győzi az ellenkezést és fel nem oldja a bűnt. Ismerjük ezeket a példabeszédeket, különösen három: az elveszett bárány, az elveszet drachma és a tékozló fiú történetét. Ezekben a parabolákban Isten mindig úgy jelenik meg, mint akit öröm tölt el, főként amikor megbocsátást gyakorol. Megtalálhatjuk bennük az evangélium és hitünk lényegét, mert az irgalmasságot mindent legyőző, a szívet szeretettel betöltő megbocsátással vigasztaló erőként mutatják be.” Ezt írja a pápa az idézett bullájában.

 

Lássunk egy bűnről és bűnbánatról, illetve bűnbocsánatról szóló példabeszédet!

 

„Egy embernek két fia volt. A fiatalabb így szólt atyjához: Atyám, add ki az örökség nekem járó részét. Az elosztotta köztük vagyonát. Néhány nap múlva a fiatalabb összeszedte mindenét, elköltözött messzi vidékre és kicsapongó élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindenét elpazarolta, nagy éhínség ütött ki azon a vidéke, és szűkölködni kezdett. Fogta magát, elszegődött egy gazdához azon a vidéken. Az kiküldte tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de senki sem adott neki belőle. Akkor magábaszállva így bánkódott. Hány béres dúskál ennivalóban atyám házában, én pedig itt éhen veszek. Fölkelek és atyámhoz megyek. Atyám, mondom neki, vétkeztem az ég ellen és te ellened! Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadja be. Fölkerekedett és visszament atyjához. atyja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta. Atyám, szólt a fiú, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. De atyja megparancsolta a szolgáknak: Vegyétek elő hamar a legdrágább köntöst, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút és öljétek le. Együnk és vigadjunk, hiszen a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megkerült. Erre vigadozni kezdtek.

Idősebb fia kinn volt a mezőn. Hazafelé jövet hallotta a muzsikát és a táncot. Hívta az egyik szolgát és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, felelte, s atyád leölette a hizlalt borjút, mert egészségben visszakerült. Erre az megharagudott és nem akart bemenni. Kijött tehát atyja és kérlelni kezdte. De az szemére vetette atyjának: Nézd, annyi esztendeje szolgálok már neked, soha meg nem szegtem parancsaidat, de te egyetlen gödölyét sem adtál nekem, hogy barátaimmal mulathattam volna. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat parázna nőkre tékozolta, megjött, leöletted a hizlalt borjút. fiam, válaszolta ő, te velem vagy és mindenem a tiéd. Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert a te öcséd meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült.” (Lk 15,11-32).

 

a) A bűnbocsánat szentségének jele a bűnbánat és a bűnvallomás, valamint a pap föloldozó szavai. Az anyaga tehát az, hogy a megtérő megvallja minden halálos bűnét szám, fajta és fajtaváltoztató körülmény szerint. A Trienti Zsinat szerint ez a kötelesség az isteni jogra meg vissza. Természetesen meg lehet vallani a már meggyónt bűnöket (például életgyónásban), valamint üdvös megvallani a bocsánatos bűnöket is. A gyónás formája a gyóntató feloldozó szavai, amelyek a római rítusban felmentő bírói ítéletet jelentenek.

b) A katolikusok számára nagyon fontos a gyónás menetének ismerete.

A bűnbánó a lelkiismeretének megvizsgálásával készül a gyónásra. Ennek gondosnak és komolynak kell lennie, de baj volna, ha aggályoskodásba veszne. Az aggályosság veszedelmeiről az erkölcstan tárgyal. Tudnunk kell, hogy a lelkiismeret-vizsgálat sem pusztán a bűnbánó tette: már itt megjelenik a kegyelem. Ezért is szoktuk előtte a Szentlélek világosságát kérni.

A bűnök őszinte áttekintését a bánat fölindítása követi. Szent Péter könnyekre fakadt, amikor ráeszmélt arra, hogy háromszor tagadta meg Jézust. A bánat azonban, lényege szerint, akarati állásfoglalás. A könny, az érzelmi megindulás nem szükségszerűen tartozik hozzá. Indítéka szerint beszélhetünk természetes vagy természetfölötti bánatról. Az előbbihez evilági szempontok vezetnek. Ilyen például azért bánni egy gyilkosságot vagy lopást, mert a törvény hatalma elérte az elkövetőt.

A bűnbocsánat kegyelméhez csak a természetfölötti bánat vezet el. Ez lehet tökéletes bánat. Ez az Isten iránti szeretetből fakad. Ha nincs mód gyónásra, ez a bánat önmagában is eltörli a halálos bűnt. Kevésbé tökéletes bánatról beszélünk, ha az Isten iránti félelemből ered. Ez a szentgyónásban elegendő a feloldozáshoz. A természetfölötti bánat két formája között a gyakorlatban nemigen lehet különbséget tenni, hiszen éppen azért félünk Istentől, mert szeretjük, és nem akarjuk elveszíteni. A bánat a szentség vétele közben is mélyülhet és tisztulhat, mint az evangéliumban a tékozló fiú bánata (Lk 15,11-21). Egyébként a bűnbánatra még inkább áll az, amit a lelkiismeret-vizsgálatról megállapítottunk: Isten kegyelméből tudjuk bánni bűneinket.

A bánatot követi az elkövetett bűnök töredelmes megvallása, vagyis a gyónás. A halálos bűnöket illetően – mint láttuk – itt a teljességre kell törekedni. Fontos, hogy bűnvallomásunk őszinte legyen. A gyóntató pap esetleges kérdései arra valók, hogy a bűnvallomást teljesebbé és őszintébbé tegyék, hiszen emberi dolog, hogy vétkeinkkel nem merünk szembenézni, és még bűnvallomásunkat is szívesen öltöztetjük általános vagy szépítő szavakban. Szükség esetén azonban a bűnvallomás egészen általános is maradhat, például betegségben, amely megnehezíti a beszédet, vagy egy süllyedő hajón, ahol nincs idő többre. – A gyóntatót a gyónással kapcsolatban tapintat és titoktartás kötelezi. A tapintat is fontos, hiszen a gyónót segíteni kell. Még fontosabb a gyónási titok megőrzése. A gyónási titok („sigillum”) megszegése nagyon súlyos bűn volna, és a legszigorúbb egyházi büntetést eredményezné.

A bűnbánathoz természetesen hozzátartozik a jövőre vonatkozó jó elhatározás a bűnök és a közeli bűnalkalmak kerülésére. Ha ez nincs meg, nem is lehet szó hiteles bűnbánatról. De az elkövetett bűnök jóvátételére is késznek kell lennie a bűnbánónak. Ez bizonyos esetekben kártérítési kötelezettséget is ró a gyónóra, például a lopással okozott kárt jóvá kell tenni, a rágalmat helyesbíteni, a megszólást ellensúlyozni kell. – A gyónó a feloldozás előtt elégtételt vállal, amely kapcsolódik Jézus elégtételt adó áldozatához. Az elégtételt a gyóntató szabja meg. Maga az elégtétel is a bűnbánó javát szolgálja.

A gyóntató pap – aki maga is esendő, Isten kegyelmére szoruló ember – Jézus küldetésében és az Egyház közösségének képviseletében lép a megtérő mellé. Tanítói, orvosi, bírói és papi szolgálatot tölt be. Érvényes rá az evangéliumi szó: „Boldogok a békességszerzők!” (Mt 5,9).

 

A gyóntató papok felelősségét kiemelten hangsúlyozza a pápa. „Nem fáradok bele, hogy arra buzdítsam a gyóntatókat: legyenek az Atya irgalmasságának valódi jelei. Készületlenül nem leszünk gyóntatóvá. Elsősorban úgy válunk azzá, ha elsőként leszünk a bűnbocsánatot kereső bűnbánókká. Ne feledjük: gyóntatónak lenni azt jelenti, hogy Jézus küldetésében részesedünk, és a megbocsátó és üdvözítő isteni szeretet állandóságának konkrét jelei vagyunk. Megkaptuk a Szentlélek ajándékát a bűnök megbocsátására, és ezért felelősséggel tartozunk. Egyikünk sem tulajdonosa a szentségnek; mi csupán Isten megbocsátásának hűséges szolgái vagyunk. Minden gyóntatónak úgy kell fogadnia a hívőket, mint a tékozló fiú példabeszédében az atya, aki annak ellenére a fia elé siet, hogy az elherdálta vagyonát. A gyóntatók feladata, hogy magukhoz öleljék a hazatérő bűnbánót, és kifejezzék örömüket megtérése felett. Ne sajnálják a fáradságot, hogy odamenjenek az otthon maradt és örülni nem tudó másik fiúhoz is, hogy elmagyarázzák neki: ítélete szigorú, igazságtalan és értelmetlen az Atya határtalan irgalmasságának fényében. Ne tegyenek fel tapintatlan kérdéseket, hanem mint a példabeszédbeli atya, szakítsák félbe a tékozló fiú előre megfogalmazott beszédét, hogy képesek legyenek szívükbe fogadni a segítség és a bocsánat kérést a bűnbánó részéről. Összegezve: a gyóntatók feladata, hogy mindig, mindenütt, minden körülmény ellenére az irgalmasság elsőségének jelei legyenek.”

 

c) A bűnbocsánat szentségének a hatása a bűnbocsánat és a kegyelem. Amiről az előbb tárgyaltunk, az a szentség látható eleme. Fontos, de nem a legfontosabb. Ezért próbálunk újabban leszokni arról, hogy magát a szentséget kizárólag gyónásnak vagy a bűnbánat szentségének nevezzük. Hiszen a gyónás is, a bánat is emberi tett, a szentség lényege pedig az, amit Isten művel benne: a megbocsátás és a kegyelemben való újjászületés. Ez a szentség eltörli a bűnt, még azt is, amit akaratlanul kifelejtettünk a bűnvallomás során. Eltörli a súlyos bűnökért járó örök büntetést is. Visszaadja vagy növeli a megszentelő kegyelmet, és segítő kegyelmet ad a bűnök ellen folytatott küzdelemhez, főleg azokhoz, amelyeket abban a gyónásban megvallottunk. Ezért érdemes olyankor is gyónnunk, amikor nem követtünk el halálos bűnt. Az egyházi törvény azt írja elő, hogy legalább évi egy alkalommal kell gyónnunk, de értékes keresztény szokás a rendszeres gyónás. Ez a keresztény nagykorúság jele. Nagyon hasznos, ha állandó lelkiatyánk van, és rendszeresen nála végezzük el szentgyónásunkat. De üdvös az is, ha néha máshoz is elmegyünk gyónni, hiszen olyan szempontokat is kaphatunk, amelyre esetleg lelkiatyánk nem is gondolt.

 

d) Legújabban ismét kedveltté váltak az Egyházban a közös bűnbánati liturgiák. Ezek segítik az egyén önvizsgálatát, bánatindítását, jó elhatározásait. De ezen túl kifejezik azt is, hogy a bűn és a megtérés nem magánügy. Bűneink sajátos szövevényt alkotnak: a bűn a közösségnek is árt, és a kegyelemben való újjászületésünk a közösség gyarapodása. – A bűnbánati liturgiák a gyónás előkészítését szolgálják. Sürgető szükség esetén – a paphiány miatt – adható közös föloldozás, de a II. János Pál pápa hangsúlyozta, hogy ilyenkor a megtérőnek a leghamarabb el kell végeznie a gyónását.

 

 

A gyóntató nem ura, hanem szolgája az Istentől jövő bocsánatnak. E szentség szolgájának tehát egyesülnie kell Krisztus szándékával és szeretetével. Rendelkeznie kell a keresztény magaviselet józan ismeretével, az emberi dolgok tapasztalatával, valamint legyen tisztelettel és tapintattal az elesett felé; szeretnie kell az igazságot, hűségesnek kell lennie az Egyház Tanítóhivatalához és a bűnbánót nagy türelemmel kell vezetnie a gyógyulás és a teljes érettség felé. A bűnbánóért a papnak imádkoznia kell és lemondásokat vállalnia, miközben őt az Úr irgalmasságára bízza.” (KEK, 1466)

 

„Az Egyház hagyományos bűnbánati liturgiájának kezdettől fogva csúcspontja volt az a pillanat, amikor a püspök feltette kezét a bűnösre, könyörgött érte, és bevezette őt az Eucharisztiát ünneplő közösségbe. Ez a pillanat újul meg ma is, valahányszor a pap felemelt kezével kimondja a feloldozás szavait a gyónó felett. A katolikus ember meg van győződve arról, hogy ettől a pillanattól kezdve Isten előtt megigazult, benne lakik a Szentháromság, örököse a mennyországnak.” (Alszeghy Zoltán jezsuita, római egyetemi tanár)

 

Befejezésül tekintsük át, mit mond erről a Katolikus Egyház Katekizmusa!

„Az emberiség történetében jelen van a bűn. … Ahhoz, hogy megkíséreljük megérteni, mi is voltaképpen a bűn, szükséges előbb megismernünk az Isten és az ember között fönnálló szoros köteléket, mert ezen a kapcsolaton kívül a bűn okozta rosszról az álarcot nem lehet letépni. a bűn igazi lényege abban áll, hogy Istent elutasítja, vele szembehelyezkedik, és ezt akarja folyton elmélyíteni az emberek életében és a történelemben” (386). – Ha a bűnbánatról akarunk elmélkedni, előbb elmélkednünk kellett magáról a bűnről. A hagyományos megfogalmazás szerint a bűn elfordulás Istentől (az ő akaratát megtagadva) és odafordulás a teremtett világ javaihoz. Vagyis hűtlenség önmagunkkal és a lelkiismeretünkben megszólaló Istennel szemben. De Isten keresi a kiengesztelődést! Figyeljünk az evangéliumra és a pápára: működjünk együtt Isten kiengesztelődést kereső kegyelmével!

 

Az irgalmasság rendkívüli szentéve – „Misericordiae vultus”

 

Nagyböjti beszédsorozat (2016.) – 3. rész

 

Krisztusban kedves Testvérek!

 

A mai elmélkedésünket a pápai bulla befejező soraival kezdjük. „E Jubileumi Évben az Egyház legyen Isten szavának visszhangja, mely határozottan és meggyőzően szólal meg, mint a megbocsátás, a támogatás, a segítség, a szeretet gesztusa és szava. Soha ne fáradjon bele abban, hogy fölkínálja az irgalmasságot, és legyen mindenkor türelmes a megbocsátásban és a bátorításban. Szólaljon meg az Egyház által minden férfi és nő hangja, s bizalommal és szüntelenül ismételje: „Emlékezzél meg Urunk irgalmasságodról és szeretetedről, amely örökkévaló” (Zsolt 25,6).

 

Az irgalmasság fogalmához kapcsolódva tegyünk két látszólagos kitérést! Amikor az Egyház küldetéséről beszélünk, akkor nem feledhetjük, hogy az Egyházat támadhatják két oldalról is. Az egyik az értékeket (éppen pl. az irgalmasságot) semmibe vevő liberalizmus, a másik pedig a hithűség köntösébe rejtett konzervativizmus.

 

a) Egy példa az elsőre

 

Február 15-én, Budapesten a Pesti Evangélikus Egyház Gyülekezeti Nagytermében kerekasztal beszélgetés keretében Beer Miklós váci püspök, Fabiny Tamás evangélikus püspök Kamarás István vallásszociológus és Lengyel László politológus osztották meg egymással gondolataikat Ferenc pápáról.

 

Ferenc pápa rendkívül pozitív megítélésében valamennyien egyetértettek. Bizonyos kérdésekben azonban voltak egymástól eltérő vélemények is.

            Az Egyházat „kívülről figyelő, de vele párbeszédet folytatni kívánó” Lengyel László ezeket mondta: „Korunkban életforma-háború zajlik és az egyháznak engedményeket kellene tenni – akár az abortusz, a fogamzásgátlás kérdésében is –, különben elhalad mellette a világ.” – A válaszadók arra már nem is tértek ki, hogy a két kifogásolt „tilalom” egyáltalán nem homogén, egészen más létsíkra tartozik. Fabiny Tamás evangélikus püspök megjegyezte: hogy a pápa legerőteljesebb üzenete az irgalmasság: az emberi nyomorúság irgalmasságért kiált. A konkrét kérdésre pedig azt válaszolta: „vajon baj-e, ha elmegy az egyház mellett a világ. Jézus nem akart felzárkózni a korszellemhez – a jézusi pozíció inkább annak a vállalása, hogy kisebbségben maradunk.” A jelen pápa által szentté avatott XXIII. János mondta, hogy „a korszerűsödés (aggiornamento) nem azt jelenti, hogy mi váljunk olyanná, mint a világ, hanem a világot akarjuk olyanná tenni, amilyenné Krisztus akarja.”

 

b) A másodikra legyen példa Marcel Lefebvre érsek szélsőséges konzer-vativizmusa, amely szakadár egyházat hozott létre!

 

„Azt is írják, hogy halálom után a művem el fog tűnni, mert nem lesz püspök, aki helyembe lép. Én az ellenkezőjében vagyok biztos, semmi nyugtalanság sincs bennem. Holnap meghalhatok, de a Jóistennél van megoldás. Tudom, hogy Isten találni fogy a világon elég püspököt, akik szeminaristáimat pappá szentelik. Még ha ma hallgatnak is, egyik-másik püspök meg fogja kapni a Szentlélektől a bátorságot, hogy a maga módján felemelje a szavát. Ha a művem Istentől való, Isten meg fogja védelmezni és az Egyház javára fogja fordítani. urunk megígérte. a pokol kapui nem vesznek erőt az Egyházon.

            Ezért vagyok én konok, és ha meg akarják tudni konokságom mélyebb okát, hát, íme. Azt akarom, hogy halálom óráján, amikor Urunk megkérdezi: Mit cselekedtél a püspöki és papi kegyelmeddel?”, ne halljam ajkáról ezeket a rettenetes szavakat: „Te is hozzájárultál a többiekkel együtt az Egyház elpusztításához.”

 

Marcel Lefebvre érseknek több mindenben igaza van. Műve sajnos csakugyan nem tűnt el, sőt amikor XVI. Benedek pápa (aki egyébként is tett gesztusokat feléjük, pl. a „trentói mise” hivatalos engedélyezésével) barátságos békejobbot nyújtott feléjük, akkor ezt a segítő kezet eltaszították, és megmaradtak szakadár egyháznak, ráadásul a második világháborúval kapcsolatos egyik eseménnyel kapcsolatban közbotrányt okoztak.

A másik, amiben igaza van, hogy az Úr a különítélet napján biztosan nem mondta azt neki, amit az előbb idéztünk. De nem azért, mert a szakadárságban igaza van, hanem mert az Úr irgalmas. Mert Lefebvre-nek nemcsak az egyházképe volt torz, hanem az istenképe is. Az ő egyházképébe nyilván csak az fért bele, hogy a klérus húzódjon minél messzebb az egyszerű emberektől. Mondja az oltár felé fordulva latinul és suttogva (hogy az se hallja, aki értene latinul) az átváltoztatás szavait. A püspöki rang legfőbb jellemzője legyen a díszes, aranyozott pásztorbot, és a minél magasabb püspöksüveg. De az istenképe is valószínűleg megváltozott halála után: már nem a kegyetlen, bosszúálló, hanem a Ferenc pápa (és persze az evangélium által) megfogalmazott irgalmas Istent tapasztalta meg. Valószínűleg az ítélet napján nem azt mondta neki az Úr, hogy a vallásszabadság elutasításával szakadár egyházat hoztál létre, elkövetted a legnagyobb bűnök egyikét (a négy legjobban büntetett bűnök közé tartozik a gyónási titok közvetlen megszegése és a pápai kinevezés nélküli püspökszentelés). Hanem valószínűleg azt mondta neki: testvér, bármekkora kárt is okoztál, jóhiszemű tévedésből tetted, én irgalommal megbocsátok Neked. Továbbá megbocsátom azt, hogy a korszerűsödő Egyháznak tulajdonítottad azokat a tévtanokat (transsignificatio, transfinalisatio), amiket az Egyház nyilvánosan elítélt. Megbocsátom, hogy nem mondtad magad „lefebvristának”, hanem katolikusnak, hiszen itt is jóhiszemű tévedésben voltál. Az ariánusok sem mondták magukat ariánusnak, hanem katolikusnak, a katolikusokat pedig politeistáknak (többistenhitűeknek, mert Krisztus istenségét vallották). Megbocsátom azt is, hogy halálod előtt is büszke voltál művedre. Megosztottad az Egyházat, de valóban nem járultál hozzá az Egyház pusztulásához, hiszen azon a „pokol kapui sem vesznek erőt”, még ha azok a konzervativizmus köntösében is jelentkeznek.

 

Néhány évvel ezelőtt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is adott ki körlevelet erről a kettős problémáról Idézzük fel azt is!

 

„Szent István király intelmei ma is időszerűek. Közülük az első a katolikus hit megőrzésére vonatkozik. Mi, akik mint püspökök a tiszta katolikus hit őrei vagyunk, nem hagyhatunk figyelmen kívül néhány olyan jelenséget, amely napjainkban híveink körében is terjed.

            Azt tapasztaljuk, hogy ismét erőre kapott egyfajta pogányság. Ahogyan Szent István halála után, úgy most is támadja a kereszténységet. Néhány évvel ezelőtt még az elvilágiasodást tartottuk szinte az egyetlen veszélynek. Bár továbbra is jelen van népünk körében ez a fogyasztói szemlélet, az élvhajhászás és a hedonizmus bálványa, ma az újpogányság szelleme is erősödik.

            A kommunista évtizedek alatt próbáltak mindent elfelejteni, ami magyar és keresztény azonosságunkat erősítette. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó csatlósok vagyunk, nacionalisták és soviniszták. Ehhez újabban a kirekesztő és a rasszista jelzőt is hozzáteszik. Mindezeket a szeretettel ellenkező magatartásokat határozottan elutasítjuk. Szükséges és jogos, hogy helyes öntudatra ébredjünk, keressük, újra tudatosítsuk igazi értékeinket, magyar örökségünket kulturális, történelmi és tudományos területen egyaránt. Ennek része az is hogy megerősödjünk keresztény öntudatunkban, hiszen a krisztusi kinyilatkoztatás magyar kultúránkban is megtestesült, azt megnemesítette és megszentelte. Ezeréves magyar kultúránk a keresztény hit nélkül nem érthető. Ezt az öntudatra ébredést mi is nagyon fontos keresztény és magyar feladatnak tekintjük.

            Sajnos azonban ennek az öntudatra ébredésnek vannak vadhajtásai is. Ezek egyike a különböző vallási elemeket keverő un. „ősmagyar szinkrétizmus”. Ez a jelenség azért is nagyon veszélyes, mert kereszténynek tűnő vallási nyelvezetet használ, és könnyen megtévesztheti még a vallásukat gyakorló hívőket is. Ezek közé tartoznak a Jézusról és Szűz Máriáról szóló tudománytalan állítások. Ilyenek pl. a „Jézus, pártus herceg”-elmélet, vagy a táltosok, a sámánok és a pogány ősmagyar vallás egyéb valós vagy vélt elemeinek újraélesztése. Olykor még a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználják arra, hogy a pogányságot népszerűsítsék.

            Keresztény hitünk nem pusztán az ember istenkeresésének az eredménye, hanem Isten kinyilatkoztatásán alapul, amely Krisztusban teljesedett be. Ő az út, az igazság és az élet az egyének és a nemzetek számára is.

            Ezért kell megemlítenünk a hitünk igazságát fenyegető egyéb veszélyeket is, mint pl. az okkultizmust, a spiritizmust és a bálványimádás különböző formáit. Arra kérjük katolikus testvéreinket, hogy óvakodjanak ilyen megtévesztő kezdeményezéstől.

            Pál apostol figyelmeztetése napjainkban is időszerű. „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják” (2Tim 4,3-4).

            Katolikus hitünk elleni támadás érkezik a szélsőségesen liberális eszmék irányából is, amelyek a relativizmus diktatúráját erőltetik ránk, azt a szemléletet, amely kétségbe vonja magának az igazságnak a létét. Ez az irányzat az élet tisztelete helyett a halál kultúráját terjeszti. Tagadja vagy relativizálja a férfi és a nő különbségét, valamint a házasságot és a családot. Ezzel szemben mi elfogadjuk a teremtő Isten tervét az emberről, a családról, a kultúráról, a nemzetről. A globalizációval szemben a katolicitást valljuk. A katolikus igazság nem nemzetközi, hanem nemzetek feletti, de hogy konkrétan létezhessen, a nemzeti kultúránkban kell megtestesülnie. Katolikus hitünket kikezdheti az a felfogás is, amelyet így szoktunk megfogalmazni: „vallásos vagyok a magam módján”. Csak akkor vagyunk és maradunk katolikusok, ha az Egyház élő hitével összhangban hiszünk, mert egyedül Egyházának ígérte meg Jézus Krisztus: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (MT 28,20).”

 

Látjuk, hogy milyen veszély a szinkrétizmus, a liberalizmus és a konzervatív köntösbe rejtett gőg. De hasonlóan a pápához, mi sem fáradhatunk bele az igazság keresésébe, amelyet végül az irgalmas Istenben találunk meg.

 

Idézzünk most is egy verset!

 

Rab Zsuzsa: Vaspántok

 

Ha így szólnék a kedves,

fiatal kalauzhoz:

Kalauz úr,

Hogyha ma este hazamegy,

ölelje meg nagyon a feleségét,

dicsérje meg, ami épp rajta van,

akár az ócska pongyoláját –

Ha így szólnék –

Ugye … bolondnak tartanának?

 

Ha így szólnék a bottal kopogó

nyugdíjas bácsihoz a boltban,

amikor épp forintjait guberálja,

végül levágat tíz dekát

a „kicsit hosszabb lett” kenyérből:

            Bácsi! Itt van ötszáz forint.

Tegye el kérem. Épp ma kaptam.

Nem számítottam rá. Fölösleges. –

Ugye, bolondnak tartanának?

 

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:

            Útkövezők!

Én ezt a kis kavicsot elviszem,

mert az erezetében

lehorgadt Krisztus-fejet látok.

Engedjék meg, hogy elvigyem! –

Ugye, bolondnak tartanának?

 

Ha így szólnék a torzonbozr kamaszhoz:

            Gyere fiam,

üljünk le valahol, s te elmeséled,

mitől nőtt vállig a hajad,

mi ellen mered ez a tüske

teljes arcod körül,

s egyáltalán, mitől vagy te ilyen

kérlelhetetlen? –

Ugye, bolondnak tartanának?

 

 

Konvenciók, bevett szokások

hideg vaspántjai

szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szívünket.

 

 

Befejezésül hallgassuk meg a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia mai napon felolvasandó körlevelét!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a nagyböjti tartós élelmiszer gyűjtésről

 

Kedves Testvérek!

 

Az Irgalmasság rendkívüli Szentévében arra kérjük testvéreinket, hogy idén különösen is nagy szeretettel csatlakozzanak az irgalmas szeretet megéléséhez, amikor meghirdetjük a hagyományos nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést templomainkban.

           

Szentévet meghirdető bullájában a Szentatya így szól hozzánk:

 

 „A szentévben megtapasztalhatjuk majd, hogy mit jelent megnyitni szívünket azok felé, akik a modern világ  - gyakran drámaian létrehozott – perifériáján élnek. Nyissuk föl a szemünket, hogy észrevegyük a világ nyomorúságát, méltóságuktól megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit, és érezzünk késztetést arra, hogy meghalljuk segély-kiáltásukat. … Fedezzük fel az irgalmasság testi cselekedeteit: jóllakatni az éhezőket, megitatni a szomjazókat, felöltöztetni a ruhátlanokat, befogadni a jövevényeket, ápolni a betegeket, meglátogatni a rabokat, eltemetni a halottakat.”(„Misericordiae Vultus”)

 

A szentévben különösen is fontos számunkra, hogy tanúságot tegyünk az irgalmasszeretet gyakorlásáról, sokszor szerény lehetőségeinkhez mérten tartós élelmiszerrel járulhatunk hozzá a Katolikus Egyház segélyakciójához.

 

Kérjük, hozzák el a szentmisékre tartósélelmiszer felajánlásukat és tegyék a templomban erre kijelölt helyre. A legkisebb adománnyal is a felebaráti szeretet csodája valósul meg közöttünk. Ezt megtehetik a jövő heti vasárnapi szentmiséken és az azt követő hétköznapokon, március 6. és 13. között. Adományaikat a Karitász juttatja majd el a rászorulókhoz.

 

A korábbi években  meghirdetett gyűjtésünk eredményeképpen családok ezreit tudtuk segíteni azokkal a segélycsomagokkal, amelyeket a hívek adományaiból juttattunk el a rászorulókhoz. Ha ezt mindannyian megtesszük és legalább 1 kg adomány hozunk a templomba, újra nagyon sok családnak tudunk segíteni az irgalmas Jézus példáját követve.

Telefonos adományvonalon is bekapcsolódhatunk a jubileumi évét – alapításának 85. és újjászervezésének 25. évfordulóját ünneplő Katolikus Karitász segítő munkájába. Ha hívjuk az 1356-os telefonszámot, hívásonként 500 forinttal segítünk.

 

„1 % segítség, 100 % szeretet”. Kérjük, aki teheti, adója egy százalékával is támogassa a Katolikus Karitász karitatív szolgálatát: a Karitászt Támogató alapítványt. Köszönjük a szegényeknek szánt adományaikat!

 

Budapest, 2016. nagyböjt 3. vasárnapján

 

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

 

 

 

 

 

 

 

Az irgalmasság rendkívüli szentéve – „Misericordiae vultus”

 

Nagyböjti beszédsorozat (2016.) –4. rész

 

Krisztusban kedves Testvérek!

 

Jézus irgalmára jellemző, hogy vállalja a meghökkentő helyzeteket is. Persze, nem keresi, hanem elfogadja őket. De vállalja!

 

a) Egy ilyen esetről olvastunk nagyböjt 3. vasárnapján. Jézus történetét olvastuk arról, hogy hogyan viselkedett a szamáriai asszonnyal. (Jn 4,1-42)

 

„Odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte. ’Adj innom!” … Az asszony elcsodálkozott: ’Hogyan? Te zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?’  A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamariaiakkal. Jézus így felelt ’Ha ismernéd Isten ajándékát és tudnád, hogy ki mondja neked? Adj innom, inkább te kérnéd őt, és ő élővized adna neked.’ … ’Hidd el nekem, asszony, eljön az óra, mikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti ismeretlent imádtok, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól való. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván. Lélek az Isten. akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.’ Az asszony így szólt: ’Tudom, hogy eljön a Messiás – vagyis a Fölkent. Mikor eljön, tudtunkra ad majd mindent.’ Jézus kijelentette: ’Én vagyok az, aki veled beszélek’.”

 

b) De ilyen volt Jézus magatartása a bűnös asszonnyal szemben is (Lk 7, 36-50). Itt ezt olvassuk!

 

’Látod ezt az asszonyt? Házadba jöttem, de lábamra vizet nem adtál! Ez viszont könnyeivel öntözte és hajával törölte meg lábamat. Csókot nem adtál, ez meg, mióta bejött, szüntelen csókolgatja lábamat. Olajjal nem kented meg fejemet, ez meg illatszerekkel kente meg lábamat. azért azt mondom neked: Bocsánatot nyert sok bűne, mert nagyon szeretett. akinek keveset bocsátanak meg, kevésbé szeret.” Azután így szólt az asszonyhoz: ’Bocsánatot nyertek bűneid’. erre az asztaltársak összesúgtak: ’Kicsoda ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?’ Ő azonban ismét az asszonyhoz fordult: ’Hited megszabadított téged, Menj békével.’

 

c) Végül vállalta a legképtelenebb vádakat (ma úgy mondanánk megszólást, kibeszélést, rágalmat). Ilyen történetet olvasunk Máté evangéliumában (11,16-19). Idézzük fel a rövid részletet!

 

„Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a piacon tanyázó gyerekekhez, akik odakiáltják pajtásaiknak:

Furulyáztunk, de nem táncoltatok,

Siránkoztunk, de nem zokogtatok.

Eljött János, nem eszik, és nem iszik, azt mondják rá: Ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik-iszik, és azt mondják rá: Lám a falánk, borissza ember, a vámosok és bűnösök barátja! A Bölcsességet azonban művei igazolták.”

 

Most olvassunk el két részletet a bullából, ahol olyan csoportokat szólít meg a pápa, akiket eddig egyetlen egyházfő sem szólított meg: a bűnözői csoporthoz tartozókat és a korruptakat, akik a világ egyik legnagyobb veszedelmét jelentik az emberiség számára. Hallgassuk meg ezeket a részleteket.

 

„Jusson el mindenkihez a megbocsátás hívó szava, és senki ne maradjon közömbös az irgalmasság megtapasztalására szóló meghívás iránt. A megtérésre szólító felhívásom különösképpen szól azoknak, akik életvitelük miatt távol vannak Isten kegyelmétől. Különösen is gondolok azokra a férfiakra és nőkre, akik valamely bűnözői csoporthoztartoznak. A saját javatokra kérlek benneteket, változtassátok meg az életeteket! Mindezt Isten Fiának nevében kérem, aki támadta ugyan a bűnt, ám sohasem utasított vissza egyetlen bűnöst sem. Ne essetek abba a szörnyű csapdába, hogy azt gondoljátok: az élet a pénztől függ, és hozzá képest minden értéktelen és silány. Ez csak látszat. A pénzt nem vihetjük magunkkal a másvilágra. A pénz nem boldogít. A vértől átitatott pénz halmozása miatti erőszak nem tesz sem hatalmassá, sem halhatatlanná. Előbb vagy utóbb mindenkit elér Isten ítélete, amely elől nem lehet elmenekülni.”

 

„Ugyanez a felszólítás érvényes a korrupciót elkövetőkreés bűntársaikra is. A társadalom ezen elmérgesedett sebe súlyos, égbekiáltó bűn, mert aláássa a személyi és közösségi élet alapjait. A korrupció megakadályozza, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe, mert hatalmaskodásával és mohóságával szétrombolja a gyöngék terveit és elnyomja a szegényeket. Olyan baj, mely befészkeli magát a mindennapokba, később közbotrányokká fokozódik. A korrupció nem más, mint a bűnben való megátalkodottság, amely arra törekszik, hogy Istent a pénz hatalmának illúziójával helyettesítse. A sötétség műve, amelyet a gyanakvás és a cselszövés tart életben. ’Corruptio optimi pessima’– állította joggal Nagy Szent Gergely, annak kifejezésére, hogy senki nem érezheti magát mentesnek e kísértéstő. Hogy a magán- és társadalmi életből száműzzük a korrupciót, a leleplezéséhez szükséges bátorság mellett okosságra, éberségre, törvénytiszteletre, átláthatóságra van szükségünk. Ha nem szegülünk nyíltan szembe vele, előbb-utóbb bűntársakká leszünk, és szétroncsolja életünket.

 

 

Látjuk, hogy a pápa nem riad vissza a meghökkentő megszólalásoktól és tettektől. Azzal sem nagyon törődik, hogy „megszólják” azért, mert nem viselkedik elég „méltóságteljesen”. De ezt szeretetből teszi.

 

Olvassuk el Jézus prófétai tettét az utolsó vacsoráról!

 

„A vacsora alkalmával történt. Az ördög már szívébe sugallta karióti Júdásnak, Simon fiának, hogy elárulja őt. Jézus tudta, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött és Istenhez megy, mégis fölkelt a vacsorától, levette felsőruháját, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel megtörölte. Mikor Simon Péterhez ért, Péter tiltakozott: ’Uram, te akarod megmosni az én lábamat?’ Jézus így felelt: ’Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.’ De Péter még jobban tiltakozott: ’Az én lábamat meg nem mosod soha!’ ’Ha meg nem moslak, felelte Jézus, nem vagy közösségben velem.’ ’Uram, kiáltott Péter, akkor ne csak a lábamat, hanem kezemet és fejemet is.’ Jézus így szólt: ’Aki megfürdött, annak csak lábát kell megmosni, akkor egészen tiszta lesz. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan’ Tudta ugyanis, ki árulja el, azért mondta: ’Nem vagytok tiszták mindnyájan.’

            Miután megmosta lábukat, fölvette felsőruháját és újra leült. Azután így szólt: ’Megértettétek, mit tettem veletek? ti Mesternek és Úrnak hívtok engem. Jól teszitek: az vagyok. ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek? Amit én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.’”(Jn 13, 1-16)

 

A lábmosás a házigazda részéről mindig megtiszteltetés volt a vendég számára: mosdási lehetőség adása, a szolgák megmossák a vendég lábát, maga a gazda mossa meg. Jézus nyomatékozza, hogy ez egy olyan szimbolikus cselekmény, amely a szolgálatot, mint életeszményt fogalmazza meg: aki Jézus tanítványa akar lenni, annak szolgálnia kell, még a legmeghökkentőbb helyzetekben is.

 

            A nagycsütörtöki lábmosás sokáig a megyéspüspökök számára volt kötelező nagycsütörtök este. Ez liturgikus szertartássá alakult, inkább a szimbolikus, mint a szolgálati jellege fogalmazódott meg. Más kérdés, hogy a megyéspüspök életének a szolgálat jellegében kell folynia. A II. Vatikánum lehetővé tette, hogy a plébánosok is elvégezhessék a szertartást. Természetesen itt is kialakult liturgikus körülmények között.

 

            Ferenc pápa szakított ezzel a gyakorlattal, és nála már maga a lábmosás is a közvetlen szolgálatot tükrözi, és vállalja, hogy ezen sokan botránkoznak. Kapott ilyen levelet is egy jámbor argentínai asszonytól, aki annak idején munkatársa volt: „Nem tölt el büszkeséggel, hogy nagycsütörtökön megmostad egy muzulmán nő lábát, mert ez a liturgikus normák nyílt megsértése. De nem szólhatok semmit, hiszen Te vagy a pápa, akihez hűnek kell lennem!” Arra most nem térnék ki, hogy a liturgikus normákat a Szentszék határozza meg, ezért a pápa aligha sértheti meg. De pápa a következő évben „tovább ment”, és éppen a börtönökben mosta meg azok lábát, akiknek valamilyen nem testi (hanem pszichológiai) betegségük (pl. nemi identitásválságuk) volt. – De nyilván azért, mert bízott benne, hogy a szolgálat hatására (ha nem is látványosan) megtérnek, és talán Krisztusnak hűbb követői lesznek, hiszen „nekik sokat engedtek el.” – Vagyis a pápa magát a szertartást is úgy végzi, hogy az ne csak szimbolikus, hanem valódi szolgálat legyen!

 

A vámosok és bűnösök barátja tudta, hogy miután barátjuk lesz, már nem lesznek vámosok és bűnösök. Hittel kérjük Istentől, hogy akiket most Ferenc pápa megszólított, ennek hatására Krisztus (elméleti vagy gyakorlati) ellenségeiből Krisztus követőivé válnak. Krisztus tudta, a jelenlegi pápa ennek tudatában bízik benne!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az irgalmasság rendkívüli szentéve – „Misericordiae vultus”

 

Nagyböjti beszédsorozat (2016.) – 5. rész

 

Krisztusban kedves Testvérek!

 

Sorozatunk befejező részében az igazságosság és az irgalom kapcsolatáról lesz szó.

            Itt megint egy személyes emlékkel kezdem: a ’70-es években voltam kispap, és természetesen teológiai hallgató. Emlékszem arra, hogy a II. Vatikánum félreértése miatt (amely egyébként is sok kárt okozott) szinte zsigeri jog- és erkölcsteológia-ellenesség volt a katolikus sajtóban. Azért is hangsúlyozom ennyire, mert engem akkor ez megviselt. (Persze, ez nem akadályozott meg abban, hogy intenzívebben az erkölcsteológiával foglalkozzam, tudományos fokon is.) Nyilván ez nyugatról indult, de a szabadabb szellemi lehetőségek miatt megkísértette a korlátozott példányszámban megjelenő magyar teológiai folyóiratokat és újságokat. (A biblikum számított akkor „menő tudománynak”. Egyébként ma, amikor már nincs sem az erkölcsteológia, sem a kánonjog számkivetett helyzetben, a biblikum primátusát senki nem vonja kétségbe.)

            De még az erkölcsteológián belül is kifejezetten ellenszenves dolognak számított az igazságosság értékköréről beszélni. (Más kérdés, hogy ez csak zavart, de nem akadályozott meg, hogy ezzel foglalkozzam.) Úgy gondolták, ha már morálteológia, akkor legfeljebb a szeretetről (és esetleg a hitről) lehet beszélni. De már akkor – részben mintegy „szellemi önvédelemből” – próbáltam kidolgozni az igazságosság és a szeretet kapcsolatát. Akkor valami olyan hasonlatot mondtam, hogy torony nem létezhet fundamentum nélkül (szeretet igazságosság nélkül), fundamentum, viszont létezhet torony nélkül (igazságosság szeretet nélkül), csak éppen semmi értelme. Valahogy ezt a hasonlatot máig találónak érzem.

 

            A pápa a körlevelében többek között ezeket írja: „… érdemes felidéznünk az igazságosság és az irgalom kapcsolatát. Ezek nem egymással ellentétes értékeke, hanem egy és ugyanazon valóság két fokozatosan kibontakozó dimenziója, mely a szeretet beteljesedésében éri el csúcspontját. az igazságosság a polgári társadalom alapfogalma, amikor – normális körülmények között – a törvényt érvényesítendő jogrendről van szó. De igazságosságon értjük azt is, hogy mindenkinek meg kell adni azt, ami neki jár. A Bibliában sokszor hivatkoznak az isteni igazságosságra és Istenre, mint bíróra. Előbbin általában a törvény teljes megtartását, és minden jó izraelita Isten parancsolataival összhangban álló magatartását értették. Ez a látásmód azonban gyakran legalizmushoz vezetett, elhomályosította és elkendőzte az igazságosság eredeti értelmét. A legalizmus elkerüléséhez emlékeznünk kell arra, hogy a Szentírásban az igazságosság lényegében az Isten akaratára való bizalomteljes ráhagyatkozás.”

 

Vizsgáljuk meg, mit mond az erkölcsteológia az igazságosságról. Itt több definícióval is megismerkedhetünk. A római jogtudós, Ulpianus (†228) úgy határozza meg az igazságosságot, hogy az tartós akarati állásfoglalás, tehát maradandó szándék, mely arra irányul, hogy mindenkinek megadjuk azt, ami megilleti (constans et perpetua voluntas jus suum cuique tribuendi). Az igazságosság ősi alapelve Aquinói Szent Tamás fogalmazásában kibővül: Mindenkinek add meg, amivel tartozol, és ne vedd el, ami nem a tiéd. Az igazságosság tehát erény, készség a jóra, ami sze­mélyes közreműködésünkkel a kegyelem talajából bontakozik ki. A katolikus erkölcsteológia sarkalatos erénynek tekinti mindazt, ami arra teszi képessé az embert, hogy a hit által megvilágított és a szeretettel párosult okosság mértéke szerint adjuk meg mindenkinek és mindennek azt, ami megilleti.

Az igazságosság mindenekelőtt Isten tulajdonságainak egyike, így az embe­ri igazságosságot csak úgy lehet megérteni, mint az isteni igazságosság visszfényét. (P. T. Geach) A keresztény erkölcstanban azonban az igazságosság mellett, illetve arra ráépülve a szeretetnek is alapvető jelentősége van. Ebbe az értékkörbe tartoznak az anyagi javakkal kapcsolatos kötelességek, a szellemi értékek és az emberi kommunikáció témaköre, valamint az emberi élet értékkörével kapcsolatos felelősség. Ezeket a modern erkölcsteológia részletesen az emberi életágak er­kölcstanában tárgyalja.

A hagyományos erkölcsteológiai auktorok az igazságosság keretébe sorolták a vallásosságot is, a mai erkölcsteológia azonban azt külön, önálló erényként említi. Erre a harmadik részben, az Istennel való kommunikáció témakö­rében térünk ki.

Az igazságosság alfajai a hagyományos erkölcsteológia szerint a követke­zők:

A kölcsönös igazságosság (nevezik csere-igazságosságnak is, iustitia commutativa) azt jelenti, hogy megadjuk, amivel egymásnak tartozunk.

A törvényes igazságosság (iustitia legalis) azt jelenti, hogy a közösségnek megadjuk mindazt, amivel a közösségnek tartozunk.

Az osztó igazságosság (iustitia distributiva) azt jelenti, hogy a hatóság meg­adja azt, amivel az alattvalóinak tartozik.

A modern erkölcsteológia ide sorolja a szociális igazságosságot (iustitia socialis) is. Ez azt jelenti, hogy minden embernek jusson annyi a föld javaiból, amennyi az emberhez méltó élethez szükséges: megélhetés, megbecsülés, mű­veltség és szabadság.

Az igazságosság alfajaival kapcsolatban megemlíthetők még egyéb kategó­riák is, például a büntető igazságosság (iustitia vindicativa), hiszen az is az igazságosság kategóriájába tartozik, hogy a bűn elnyerje a megfelelő, tehát hangsúlyozottan az arányos büntetést. Az igazságosság kapcsolatban van to­vábbá az emberi jogokkal és a méltányossággal.

 

A Katolikus Egyház a következő megfogalmazással határozza meg az igazságosságot. „Az az erkölcsi erény, mely erőssé és állhatatossá teszi az akaratot abban, hogy megadja Istennek és a felebarátnak, amivel tartozik nekik. Az Isten iránti igazságosság neve a ’vallásosság erénye’. Az emberek iránti igazságosság készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, és segít az emberi kapcsolatok terén olyan összhang megteremtésében, amely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányában.” (KEK, 1807) – A Katekizmus tehát – a hagyományos erkölcsteológiának megfelelően – még együtt említi az igazságosság és a vallásosság erényét. Természetesen mind Istennek, mind pedig a felebarátnak meg kell adni azt, mai neki jár. A megadás módja azonban annyira különbözik, hogy a modern erkölcsteológiai szemlélet a vallásosságot már egészen külön erényként említi.

 

            Természetes tehát, hogy a pápa a szentévet meghirdető körlevelében az igazságosság és az irgalom kapcsolatáról is ír! Idézzük fel ezt is a bullából!

 

„Az irgalmasság nem ellentétes az igazságossággal, hanem Istennek a bűnös iránti magartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt számára a meggondolásra, megtérésre és hitre. Ozeás próféta példája segít megértenünk, hogy haladja meg az irgalmasság az igazságosságot. Az a korszak, melyben Ozeás próféta élt, Izrael népe történelmének legdrámaibb időszakai közé tartozik. Az ország az összeomlás szélén áll; a nép hűtlen lett a szövetséghez, eltávolodott Istentől és elvesztette atyái hitét. Az emberi logika szerint igazságos, hogy Isten a hűtlen nép elvetésére gondol: nem tartották meg a megkötött szövetséget, tehát megérdemlik a büntetést, azaz a száműzetést. Erről tanúskodnak a próféta szavai: ’Visszatér Egyiptom földjére, Asszíria lesz a kiránya, mert nem akart megtérni’ (Oz 11,5). És mégis, miután e reakcióval az igazságosságra hivatkozott, a próféta gyökeresen megváltoztatja nyelvezetét és föltárja Isten igazi arcát: ’Hogyan vethetnélek el, Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Elvethetlek-e, mint admát, olyanná tehetlek, mint Cebojimot? Szívem elváltozott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy föllobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem embere; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást’ (11,8-9). Szent Ágoston – a próféta szavát magyarázva – a következőket mondja: ’Isten könnyebben fékezi meg a haragot, mint az irgalmasságot.’ És valóban így van: Isten haragja csak egy pillanatig tart, irgalmassága pedig örökkévaló.

Ha Isten megállna az igazságosságnál, már nem Isten lenne, csakolyan, mint bármelyik ember, aki a törvényre hivatkozik. az igazságosság önmagában nem elegendő; a tapasztalat azt mutatja, hogy pusztán a törvényre hivatkozás kockáztatja a törvény megsemmisítését. Ezért lép túl Isten az igazságosságon az irgalmassággal és a megbocsátással. ez azonban nem jelenti az igazságosság leértékelését vagy fölöslegessé tételét. Épp ellenkezőleg: aki vétkezik, annak számítania kell a büntetésre. Ez azonban nem a vég, hanem a megtérés kezdete, mert tapasztalhatóvá válik az igazi igazságosság alapja, vagyis a szeretet. Különös figyelemmel kell olvasnunk Pál apostol szavait, hogy nem essünk ugyanabba a tévedésbe, amelyrt az Apostol szemrehányást tesz zsidó kortársainak: ’Félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval próbálják behelyettesíteni, nem vetik alá magukat az Istentől származó megigazulásra” (Róm 10,2-4). Ez az Istentől eredő megigazulás a mindenkinek nyújtott irgalmasság: kegyelem, amely Jézus Krisztus halálából és feltámadásából fakad. Krisztus keresztje tehát Isten ítélete mindnyájunk és a világ fölött, mert az élet és a szeretet bizonyosságát kínálja nekünk.”

 

II. János Pál pápa óta minden pápai megnyilatkozás a Szűzanyához intézett sorokkal zárul. Ezzel a hagyománnyal nem szakít az új pápa sem!

 

Gondolataink most az Irgalmasság Anyja felé fordulnak. … Miután Isten kiválasztotta, hogy fiának anyja legyen, Máriát az Atya szeretete öröktől fogva arra készítette, hogy a Szövetség Szekrénye legyen Isten és az emberek között. Fiával, Jézussal tökéletes összhangban őrizte szívében az isteni irgalmasságot. Dicsérő éneke, mely Erzsébet házának küszöbén hangzott el, az irgalmasságról szól, mely „nemzedékről nemzedékre” (Lk 1,50) kiterjed. Szűz Mária prófétai szavaiban mi is jelen voltunk. Ez bátorít és erősít bennünket, miközben átlépjük a Szent Kaput, hogy megtapasztaljuk az isteni irgalmasság gyümölcseit. Mária a kereszt alatt – Jánossal, a szeretett tanítvánnyal együtt – tanúja volt a Jézus ajkáról elhangzó megbocsátó szavaknak. A legnagyobb megbocsátás, ami azoknak szól, akik őt keresztre feszítették, megmutatja, hogy milyen messzire képes elhatolni Isten irgalmassága. Mária tanúsítja, hogy Isten Fia irgalmassága határtalan, és kivétel nélkül mindenkihez eljut. Forduljunk hozzá a Salve Regina ősi és mégis mindig új imádságával, hogy bele ne fáradjon irgalmas szemeit felénk fordítani, és tegyen méltóvá bennünket Fiának, Jézusnak, az irgalmasság arcának szemlélésére.”

 

 

(SALVE REGINA)

„Üdvöz lény, Úrnőnk, az irgalmasság asszonya!

            Édesség, élet, reménycsillag áldunk.

Most kérve kérlek Évának száműzött népe.

hozzád sóhajtunk, sírva és zokogva

            siralmaink völgye mélyén.

Hallgass meg hát, égi közbenjárónk!

            Kegyes Anyánk, két szemed áldott sugarát

            borítsd ránk végre!

És Jézust mutasd nékünk, méhed szent gyümölcsét,

            hogy őt e számkivetés múltán lássuk!

Ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária!”