Nagyböjti sorozat 1.rész

A MEGSZENTELT ÉLET ÉVE

Krisztusban kedves Testvérek!

Az advent idején – a család évének keretében –a keresztény családról elmélkedtünk egy rövid sorozat erejéig. A nagyböjti elmélkedésünk tárgya a megszentelt élet témaköre lesz. Ennek az évét most üljük! A régi teológiai szóhasználatban egyszerűen a szerzetességről beszéltek, a II. Vatikáni Zsinat óta már tágabb értelemben, a megszentelt életről beszélünk, és ennek egy része a hagyományos értelemben vett szerzetesség.

A szerzetesség kialakulásánál fontos tudnunk, hogy a vallásos emberek között mindig voltak olyanok, akik csak az Istennek szolgálva akartak élni, azért a világtól elvonulva csak neki szentelték az letüket. A szerzetesi élet alapvonásai megtalálhatók majdnem minden vallásban. Röviden összefoglalva a szerzetesség története része minden vallás történetének. – Mivel azonban a mai vasárnap egyúttal a Magyar Püspökkari Konferencia körlevelét is beépítjük elmélkedésünkbe, magáról a megszentelt életről csak a bevezetésben lesz szó.

„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos.”

Nagyböjti gondolatok – a szeretet jegyében

Szent Pál egyik legtöbbet idézett helye a korinthusiaknak írt első levél 13. fejezete. Ez a zárt egységű remekmű emelkedett hangulatával a páli levelek egyik gyöngyszemének is mondható. A biblikusok még címet is adtak neki: „Szeretethimnusz”.

Érdekes ennek a résznek a szövegkörnyezete is. A korinthusi egyházközségben sok olyan ember élt, akinek volt valamilyen különleges képessége, karizmája. Ilyenek lehettek a csodatévő hatalom, a kormányzóképesség, a nyelvek adománya stb. A korinthusiak sokra beszülték ezeket a látványosabb karizmákat. Sokan talán kiváltságuknak is tekintették, mások pedig fájlalták a hiányukat. Szent Pál nem szól ellenük, de rámutat a legnagyobb kegyelmi adományra, a szeretetre. Ezt mindenki megkapja és gyakorolhatja, azok is, akiknek nincs különösebb karizmájuk. Ugyanakkor felhív annak veszélyére is, hogy sokaknál, akik esetleg az említett karizmákat birtokolják, épp a legfontosabb érték, a szeretet sikkadhat el.

Más módon ugyan, de minket is fenyeget ez a veszély. Sok mindent értéknek tartunk, becsülünk. Ilyen lehet például a szókimondás, a karakánság, az iskolai végzettség, a tudományos képezettség, vagy éppen a nyelvtudás, de a jó föllépés is. Hosszan lehetne a ma megbecsült értékeket sorolni.

De vajon mindig és minden körülmények között értékeknek mondhatók ezek? Érték-e például a szókimondás, ha valaki kizárólag sebezni tud vele? Érték-e önmagában a tudományos képzettség, ha csupán öncélú, saját előmenetelre törekszik, s hiú, másokat lenéző nagyképűséggel párosul. Érték-e a nyelvtudás, ha az illetőnek eszébe sem jut, hogy használjon vele, a tehetségével másokon segítsen? Érték-e a jó föllépés, ha az illető bár közismerten megbízhatatlan, a bizonytalanság, sőt a bizalmatlanság légkörét terjeszti, de ezt pont a jó föllépésével tudja palástolni?

Ezek kisarkított példák, de rámutatnak arra, hogy lényegében nincs önmagában értékes dolog, hiszen minden amit értéknek tartunk karikatúrává torzulhat, ha pontosan az hiányzik belőle, ami azt igazi értékké tenné: a másokra irányultság, a használni akarás, vagyis a szeretet. Amikor tehát minket is megkísért a korinthusiak mentalitása, akkor nekünk is szól az apostol figyelmeztetése: „Törekedjetek azonban az értékesebb adományokra! Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek”. (1Kor 12,31)

A gazdag költeményből itt egy gondolatot emelünk ki: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos”.

A hit erénye

Az idei nagyböjti elmélkedéssorozatunkat az erények köré csoportosítottuk. Az előző alkalommal – mintegy „in medias res” az alázat erényével kezdtük. Ennek megvolt az oka: a pápa lemondása, és az arra való reflexió önmagában is nagyböjti elmélkedés volt.

Most először megpróbáljuk tisztázni az erények fogalmát.

Az élet igen sok és sokféle tényezőből tevődik össze. Egyenként nem is lehetne mindenre figyelni. Lelkiismeretünk legtöbbször nem is külön-külön esélyeket latolgat, akaratunk döntései sem aprózódnak el. A jó sofőr egyetlen összképben látja mindazt, ami körülveszi, a pillanat törtrésze alatt dönt és cselekszik. Erkölcsi személyiségünkben is kialakítható valami iskolázottság, sőt belső lendület, amely a jóra tör, és majdhogynem ösztönös biztonsággal jelzi és tartja távol a rosszat. Ez az erény: készség a jónak állandó és a lehetőség szerint könnyedebb teljesítésére. Az erény több a jó szokásnál, mert a szokás gépies, az erény azonban az újszerű helyzetekben is találékonnyá tesz.

Krisztusban kedves Testvérek!

Az idei adventi elmélkedéssorozatunkban a házasságról gondolkodunk el. Mivel a karácsony tágabb értelemben is a család ünnepe, hiszen üdvözítőnk családba született bele, fontos számunkra ez a téma. De az ünnepkörön belül külön van egy vasárnap, Szentcsalád vasárnapja, amikor az Egyház különösen is a családról elmélkedik, a családot ünnepli.

A másik fontos motívum, hogy a most ülésező püspöki szinódus témája szintén a család. És látni fogjuk, hogy a történelem során az Egyház mennyire fontosnak tartotta, hogy a család témájában részben hűséges legyen az evangéliumi eszményhez, részben pedig segítséget adjon a kor nehéz problémáiban. Ezt teszi a szinódus is, amelynek első, előkészítő része most zárult le, a végleges döntéseket pedig a jövő évben fogja meghozni – természetesen a pápa vezetésével.

Jézus az utolsó vacsorán megígérte a „más Vigasztalót”, a Szentlelket, aki tévedhetetlenül vezeti az Egyházat. Ám az Egyházban is gyarló emberek vannak, az Egyháznak is van emberi arculata. Az Egyház részben állandó, az igazság birtokosa, amelyen a „pokol kapui sem vesznek erőt”, részben változó, azaz a változó világban újra meg újra keresi megszólalási lehetőségét. Ez a történelem folyamán mindig így volt, de fokozottan így van ez a mai szekularizált világban, ahol csakugyan a „só és a kovász” szerepét tölti be. A II. Vatikánum meg is fogalmazta a korszerűsödés igényét, amelyet szakkifejezéssel aggiornamentonak nevezett. „Az aggiornamento azonban nem azt jelenti, hogy mi válunk olyanná, mint a világ, hanem a világot tesszük olyanná, amilyenné Jézus kívánja tőlünk” (XXIII. János)